Ha ilyen az apokalipszis, mint Fekete Vince legújabb, Gyönyörű apokalipszis című verseskötetében, még akár jókívánságként is használhatnánk e kifejezést, melyről azért legtöbbünknek mégiscsak a világvége jut eszébe elsőre. És ha Fekete Vince legújabb verseskötetébe teljesen találomra belelapozunk, és ha engedjük, hogy a versek beszippantsanak, magukkal ragadjanak, csakhamar mi magunk találjuk meg a jelzőt az apokalipszis mellé: gyönyörű.
Tudta, hogy olyan cím ez, amit meg kell majd magyaráznia – ismerte el a SepsiBookon a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján a Babérkoszorú- és József Attila-díjas kézdivásárhelyi szerző –, és fel is fedte: az apokalipszis itt a lét természetes állapotát jelenti, a bibliai jelentéstartalom nem tapad hozzá, életünket jelöli ki. S hogy mitől gyönyörű? Hát éppen attól, hogy életünk voltaképpen arról szól: a senki földjéről érkezve hozunk magunkkal valamit, amikor e világra jövünk, és bekerülünk bizonyos történelmi időbe, szociális-kulturális térbe, majd ismét visszatérünk a semmibe – és minden szomorúságával, hullámvölgyével együtt is gyönyörű ez a tapasztalás.
Nánia Hanna bölcsészhallgató kérdésére Fekete Vince bevallja: nem ez az első kötete, amelynek már jóval azelőtt tudta a címét, hogy elkészült volna, így volt ez a Halálgyakorlatokkal és a Vargavárossal is. Azt is elmeséli, ugyanúgy rakta össze, mint a korábbiakat: kinyomtatta a verseket és a padlóra helyezte őket, majd úgy rendezte sorba, hogy egymással kommunikáljanak vízszintesen, függőlegesen, átlósan. Négy ciklusba rendezte a száz alkotást, ezeket egy-egy prímszám jelöli, a kötet elején és végén egy-egy halálvers zárja keretbe ezeket, így bár tematikusan és hangvételében is különbözőek, sokfélék ezek a versek, a körkörös szerkezetnek is köszönhetően valamiképpen mégis kapcsolatban állnak egymással.
E sokféleség kapcsán merült fel a beszélgetés során: vannak Talponálló alcímmel jelölt alkotások, melyekben leginkább tetten érhető a székelyföldi hétköznapok világára jellemző történetmesélés, vannak dedikált versek azon költőtársaknak címezve, akik már nem élnek – Farkas Árpád, Szilágyi István, Bogdán László stb. –, de mottók, idézetek is fellehetőek – a szerző bevallása szerint ezek afféle irányjelző bóják, melyek segíthetnek az olvasónak az értelmezésben.
Végül a Székelyföld, az otthon témája, melyhez Fekete Vince annak ellenére tért vissza, hogy úgy gondolta, korábbi köteteiben mindent elmondott már ennek kapcsán. Lám, mégsem: az immár kétlaki életet élő, Kézdivásárhelyről Budapestre költözött szerző talán legszebb vallomása arról, hogy neki mindezt el kell mondania, ki kell írnia magából, és csak szeretettel tudja ezt megtenni – ez a komoly szeretet pedig valósággal sugárzik minden versből. Fekete Vincét saját bevallása szerint nagyon zavarja a rossz értelemben vett „székelykedés”, a romanticizáló szemléletmód – hitelesebben, igazabbul és szeretetteljesebben nehéz is szólni versben és közönségtalálkozón is otthonról, székely faluról, erdélyi kisvárosról, otthoniakról.
