A tanító bácsi szokatlanul óvatosan vezetett, nehogy valami bajunk essen. Büszkék voltunk rá, hogy ennyire vigyáz ránk. A kereszteződésekben előbb balra, majd jobbra pillantott, aztán még egyszer balra, majd újra balra és jobbra és balra, aztán megint balra, végül pedig még felfelé és hátra is. Hátra azért nézett, mert elég hosszú kocsisor torlódott fel mögöttünk, és az egyik autós elkezdett dudálni, de a tanító bácsit ez nem zavarta. Teljes nyugalommal kikapcsolta a biztonsági övét, és kiszállt, hogy beszéljen a másik sofőrrel. Mi persze követtük. A másik autós nagyon szépen volt felöltözve, nyakkendő is volt rajta, a kocsija is nagyon klassz volt, és biztosan sokkal drágább is, mint a tanító bácsié. A sofőr egy kicsit idegesnek tűnt, amikor a tanító bácsi bekocogtatott neki az ablakon. Talán attól tartott, hogy megfertőzzük.

– Jó napot, minek dudál úgy az úr? – kérdezte a tanító bácsi, amint a sofőr lehúzta az ablakot.
– Az ember megy, ha zöld – felelte a sofőr.
– Maga egyáltalán nem is zöld. Szerintem inkább egészen színtelen – felelte a tanító bácsi.
– A lámpa a zöld – szólt vissza a sofőr, majd egy kicsit elvörösödött.

– Na, csak van itt szín. Megtenné, hogy belevisz egy kis kéket is, és akkor egyúttal magát is felvehetnem, és elvihetném a kórházba? Új, tágas családi autóm van ugyanis.
– Nekem dolgozni kell mennem. Nincs mindenkinek ideje egész nap a kereszteződésben bámészkodni.
– Vagy nem vinné el inkább ezeket a gyerekeket? Elég tágas a maga kocsija is, és senki más nem ül benne.

A sofőr ránk pillantott. Még nem sikerült teljesen lemosni magunkról a vízfestéket, úgyhogy elég színesek voltunk. Főleg Samppa, akinek az arcán szép lassan lecsorgott a vízfesték, és inkább egy zombira hasonlított, mint Batmanre. És ezenkívül persze még piros pöttyök is voltak rajtunk.

– Nem érek rá szórakozni – mondta a sofőr, majd elkezdte felhúzni az ablakot.
– Úgy érti az úr, hogy a maga munkája sokkal fontosabb, mint az enyém?
– Nincs időm ilyesmire – vágott közbe a sofőr, és ismét megnyomta az ablakfelhúzó gombot. A tanító bácsinak azonban sikerült elkapnia a nyakkendőjét, és amint az ablak felhúzódott, a sofőr arca nekilapult az üvegnek.
Nagyon furcsán nézett ki így, és most lett csak igazán vörös feje. Sokkal vörösebb, mint bármelyikünké.
– Na jó, ebből elég volt! Hívom a rendőrséget – közölte a sofőr, m­után leeresztette az ablakot.

Forrás: Timo Parvela: Gyerekek! Tessék vigyázni! Ella legújabb kalandjai. Pongrác Kiadó, Budapest, 2015