A vágyakozás, hogy megtapasztalják a Szentlélek kiáradását, hogy a békétlen, háborgó szív megteljen békességgel, lelkierővel, önbizalommal és szeretettel? Hogy a találkozásokban, a mosolyokban, a látványban megerősödjön a nemzethez tartozás érzése? Vagy az ünnepi szentmisét hallgatva megszívleljék az egyházi vezetők tanításait, az imák, virrasztások és énekek által pedig megerősödjön a lélek?...

A sepsiszentgyörgyi születésű Balla Zsuzsa a magyarországi Ózdon él. A felső-háromszéki csoporttal indult útnak gyalogosan, három napig zarándokoltak. Hazafelé tartva találkoztam vele a csíkszeredai vonatállomáson. Így vallott élményeiről: „Úton vagyunk a születésünktől a halálunkig. De hogy ki mellett, s milyen tájakon haladunk, abba nekünk is van beleszólásunk. Elindultam a remény zarándokaival Kézdivásárhelyről, vezető papunk pont olyan, amilyent sokan szeretünk: röviden, érthetően közli a fontos tudnivalókat, kis humorral fűszerezve. Három nap: egy közösség, mely induláskor még csak hetven ember, a Nyeregbe felérve már egy testvéri-támogató-szerető közösségé kovácsolódik. E három nap alatt újra megtapasztaltam a Teremtő végtelen kegyelmét: a találkozásokban; az úton felkínált ételben-italban; azokban a tekintetekben, melyek az út menti házakból, kapukból végigkísértek; abban a »dalos pacsirtának« elnevezett gyönyörű fiatal lánynak a hangjában, aki végig a Szűzanyához szóló énekeket énekelte; a körbeölelő természetben, mellyel nem bírtam betelni (kedvenc virágom a margaréta, amelyet kaszálni lehetett volna az út mentén); abban a rokoni ölelésben, aki éjszaka egy másik útról érkezett, de reggel hat órakor kelt, hogy velem találkozzék; s abban a misében, melyet a fenyőfák alatt hallgatva, a zarándoktársak tekintetében a Teremtőnk szeretetét láthattam...”

Székely kapu az úton. Fotó: Albert Levente