Reggel az ember nagyon siet. Nem titok, ilyen az ember természete, ha bizonyos órában kell valahol lennie, az előtt a bizonyos időpont előtt három perccel indul útnak. Ez olyasféle régi berögződés, amikor még pár perc alatt el lehetett érni a város A pontjából B pontjába ennyi idő alatt, akár gyalog is, merthogy kisvárosban a távolságok az apostolok szekerén a legkönnyebben leküzdhetőek, nem kell a tömegközlekedés tehetetlenségével megbirkózni, sem a bedugult főútvonalakon az autóban mérgelődni élhetetlen és/vagy igenis élhetős sofőrök miatt. Csakhogy az élet néha (újabban egyre gyakrabban) rácáfol a régi berögződésekre, ezért hát valamiféle irigységgel nézem minden reggel a kissé távolabb, de mégis szomszédságban lakó Lacit és nejét, amint télen-nyáron gyalogosan róják az utcákat, ketten kétféle cél felé tartva, de még egy ideig egymás mellett szaporázva lépteiket. Mindig köszönünk egymásnak, amikor elmennek a kapunk előtt, ez olyan húszéves hagyomány, az üdvözlésnél tovább sosem jutottunk, mégis úgy érezzük, jól ismerjük egymást. Elvégre, ha az ember a szokásait, a napi rutinját feltárja, önmagát adja ki.

Azon a reggelen, mint minden reggelen, késésben voltunk. Az autó már bemelegedve duruzsolt a kapu előtt, a kutyák a vaskerítés mögött rohangáltak, néha csaholtak, máskor ugattak, soha nem fogom megérteni, miért egyes járókelőkre haragosabbak, mint másokra. De ez legalább leköti az ember figyelmét, miközben üldögél a sofőrülésen, türelmesen, mert megszokta, hogy várnia kell. Aztán csukódik a kapu, kattan a zár, a kanyarjelző diszkrét kattogása jelzi, kezdődhet az újabb nap. A megszokott útvonal, akár csukott szemmel is megtehető, soha semmi különleges, kivéve a reggeli fényeket, amelyek – bár ritmikusan ismétlődnek – mégis mindig másak. Tulajdonképpen ezek határozzák meg az épp elkezdődött nap hangulatát, amit ugyan csak a tudatalatti érzékel, mégis ez a megmagyarázhatatlan valami befolyásolja az újabb napot, ez is az élet egyik csodája, amire nem kell magyarázatot keresni. 

És akkor valami megzavarja az idillt. Valami, aminek nem szabadna ott lennie, ami teljességgel természetellenes. Szegélykő alól feltörő forrás? Ilyen nincs, nem lehet, a geológiai történések ugyan folyamatosak, de halandó mércéjével mérve ugyancsak nagy lépésekben zajlanak, tegnap itt még semmi nem volt, ma már forrás lenne? Ezt meg kell nézni közelebbről, elvégre csodáknak nem mindennap lehet tanúja az ember.

Visszaúton hát megálltam a forrás mellett. Amit az autóból csak fél szemmel láthattam, teljes bizonyosságában feltárta magát: a szegélykő alól több helyen is bugyogott ki a víz, átlátszó, tiszta nedű, nem is érnyi, de legalább patakra való hozammal csorogva lefelé az utcán, az úttest idomait követve, alig néhány méter múlva a mellékutcában tovatűnve. Kis ideig gyönyörködtem a csodában – aztán vissza két lábbal a földre.

Talán cigarettaszünetnyi időre sem megérkeztek az illetékesek. A szakma legjártasabbja ért oda legelőbb, hümmögött kicsit, méricskélte a terepet, majd böngészte a telefonját, s rögvest ki is mondta a verdiktumot: eldugult egy akna. Néztem a sima aszfaltot, sehol nyoma vastetőnek, még a szemüvegem is feltettem, bár az csak az olvasásban segít – így is csak a szép, egyenletes flasztert láttam. Márpedig ott aknának kell lennie, mondta a szakma legjártasabbja, s mutatta is telefonján egy pár évvel korábban, még az utca felújítása előtt készült utcaképen a megfelelő helyet.

Innen tovább gyorsan zajlottak a dolgok. Munkagépek elő, aszfalt fel, pár centi mélységben előbukkan az aknatető, csákány foka a nyílásba, lapáttal sűrűje ki, nagy nyomású vízsugárral maradék el – és a forrás megszűnik. Nincsenek csodák, magyarázza a szakma legjártasabbja, csak felelőtlen emberek. Valami rejtélyes okból kifolyólag az utca felújításakor az utászok ezt az aknát beaszfaltozták, az évek alatt a szennyvízcsatornába kerülő mindenféle dolgok (azt hadd ne részletezzük, mik) dugót képeztek, a folyadéknak azonban közlekednie kell, hát utat talált magának az aszfalt alatt, az út kőalapja természetes szűrőként működve megtisztította, s ahol rést talált, a szegélykő mellett, a felszínre tört.

Esendő az ember, szeretne hinni a csodákban. Csodák azonban nincsenek. Csak – néha – megmagyarázhatatlan döntések.

A szerző felvétele