A finn-észt írónőt Jankó-Szép Yvette kérdezte, és akárcsak regényeiben, esszéiben, igen fontos felvetéseket fogalmazott meg a diktatúrákról, a totalitárius rendszerek elnyomásáról, a férfiak uralta világról, az orosz propagandáról, arról, miért nem, illetve miért nem jól érti a nyugati világ Putyin szándékait, hogyan kapcsolódnak a mai történések a Szovjetunióhoz. De beszélt arról is, miként dolgozik, miért éppen a kiválasztott témákkal foglalkozik, mit szeretne elérni műveivel.

Sofi Oksanen finn apa és észt anya gyermekeként született 1977-ben a finnországi Jyväskyläben. Nyugaton nevelkedett, de édesanyja családja révén szoros kapcsolatban állt az akkor még Szovjetunióhoz tartozó Észtországgal, családja történelme összekapcsolódott másik hazája történelmével, így pontosan, belülről ismeri mindkét világot. Nem véletlen hát, hogy művei alaptémáit a 20. századi történelem adja, az elnyomás, a háború, a megszállás, a totalitarizmus, a nacionalizmus, de mindezek mellett erőteljesen rávilágítanak a női lét kérdéseire is. 

Első színdarabját Tisztogatás címmel 2007-ben állították színpadra a Finn Nemzeti Színházban, ebből írta – azonos címmel – később a harmadik regényét, amellyel világszerte ismertté és elismertté vált. Könyveit több mint negyven nyelvre fordították le, írói munkásságát számos díjjal ismerték el hazájában és külföldön. Sofi Oksanen hat regényt írt, mindegyiket lefordították magyarra is, és nemrég megjelent esszékötete Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen címmel, melyben a jelen égető kérdéseire keresi a választ. Ezek közül a témák közül jó párat érintett a sepsiszentgyörgyi beszélgetés során is.

„Esszéim már jelentek meg lapokban, de nem tartottam magam esszéírónak, a szívem mélyén regényíró vagyok, ám az ukrajnai háború kapcsán úgy éreztem, a tankokat nem lehet legyőzni metaforákkal. Közvetlenül akartam szólni az oroszokhoz, elemezni az orosz gyarmatosítás, erőszak történelmét, és mindezt nem kitalált történetek segítségével, hanem egyenes módon” – vallotta a találkozón, ahol azt is elmondta, meg kellett küzdenie önmagával, mert „mindig úgy gondoltam, akik esszét írnak, nagyon bölcs emberek, a regényíráshoz nem kell annyira okosnak lenni, csak el kell tudnunk helyezni magunkat más bőrében, más szemével is kell látnunk a világot. Le kellett tehát ezt küzdenem magamban, a könyv a svéd akadémián mondott beszédemmel kezdődik, amelynek nagyon erős visszhangja volt, a nők hangjának hallhatatlanságáról szól, arról, hogy a világbeszéd mennyire férfi beszéd.”

Sofi Oksanen mai napig ír drámákat, sőt, nemrég operalibrettóval is bemutatkozott. Mint mondotta, szeret darabokat írni, többnyire két regény között, kitisztítják a fejét, és ez jót tesz az írásnak. „Regényeimben a mindennapi életről akarok írni, mert ezen keresztül mutatható meg a való világ. A történelmi tényfeltárások kevésbé foglalkoznak a valós élettel, ám a mindennapi élet bemutatása nélkül nem ismerhetjük meg a múltat. Jó mód arra is, hogy a történelem nagy eseményeit elmeséljük azoknak, akik esetleg nem figyelnének másképp fel rá, akiket nem érdekelnek mondjuk a nagy szalagcímek, amelyek általában el is fedik a női történeteket. A történelem az emberekről szól, többet kell róluk beszélnünk” – hangsúlyozta. 

Jól példázza mindezt Amikor eltűntek a galambok című, magyarul 2014-ben megjelent regénye is, amely Észt­ország kettős megszállásáról szól (a németek és a szovjetek is elfoglalták – szerk. megj.). „A könyv megjelenésekor erőteljes orosz félretájékoztatási kampány zajlott, melyet Nyugat-Európában nem vettek komolyan, arra gondoltak, hogy nem érinti őket. Ekkor éreztem, hogy írnom kell az orosz propagandáról, a történelemről, mert Nyugaton teljesen elfelejtették, mi is volt, nem ismerik fel az újra visszatérő szovjet propagandát, a régi orosz mítoszokat.” „A Nyugat azt hitte, hogy Oroszországban demokrácia lesz, ha gazdaságilag felzárkóznak, és közben nem vették észre, hogy ők váltak függővé az orosz nyersanyagoktól. Sok a vakság. Sokan mondják, hogy nem a múlttal, hanem a jövővel kell foglalkozni, csakhogy ha nem ismerjük a múltban elkövetett hibákat, megismételjük őket. A nyelv megmutatja a jövőt, minden eljövendő genocídium benne van abban a nyelvben, amit ma beszélünk, ahogy más népekről szólunk. Amikor elkezdjük kevésbé embernek tekinteni, ott a veszély” – figyelmeztetett.

A találkozón sok mindenről szó volt még, Sofi Oksanen mesélt arról, miként választ témát, szereplőt, hogyan válnak figurái áldozatból ragadozóvá, mi mindenre képes az ember a túlélésért. De szó volt arról is, Szolzsenyicin a szovjet koncentrációs táborokról szóló, A Gulag szigetcsoport című könyve miért nem jelent meg Finnországban addig, amíg a közelmúltban meg nem vásárolta a jogokat és ki nem adta, és arról is, miért nem akar részt venni regényei megfilmesítésében, szereti ugyan a jó filmeket, de ő maga szerzőként marad a prózánál, a színháznál és az operánál.

Sofi Oksanen: A szexuális erőszak mint háborús fegyver

(részlet)

Észt nézőpontból nézve az ukrajnai háború olyan, mintha újraélnénk az 1940-es évek eseményeit, mintha újra és újra lenyomnánk a replay gombot, mivel Oroszország ugyanazt a forgatókönyvet használja, mint a korábbi hódító háborúi során. Már korábban is átéltük ugyanezt a gyakorlatot: a civil lakosság terrorizálása, elhurcolása, kínzása, eloroszosítása, propaganda, kirakatperek, elcsalt választások, áldozathibáztatás, menekültáradat, a kultúra megsemmisítése. A nyugati államok általános csodálkozása mindenesetre világossá tette, hogy az orosz imperializmus kézikönyve még nem eléggé ismert számukra. Ugyanakkor éppen ez a meglepettség mutatja meg, hogy miért kell beszélni a korábban elkövetett háborús bűnökről, miért kell kivizsgálni ezeket, és miért kell megőrizni a kulturális emlékezetünkben. Anélkül, hogy megismernénk a korábbi háborús bűnöket, nem ismerjük fel azokat a jeleket sem, amelyek megelőzik ezeket. És bár a gyarmatosító nagyhatalmak történelme általában része az iskolai történelemoktatásnak, az orosz imperializmussal nem foglalkozunk még az iskolapadban sem. Pedig a korábbi keleti blokk országai körülbelül Európa felét teszik ki, és ezen országok területén az emberek két különböző totalitárius rendszer hatalmát élték meg. Ennek ellenére ez a tapasztalat sajnos nem épült be a földrészünk nyugati felének emlékezetébe, nem vált egész Európa történelmének részévé. Pedig ez is az igazságszolgáltatás egyik formája.

A „Soha többé!” jelszava, amelyet Nyugaton a második világháború után ismételgettek, hamisan csengett mindazok számára, akik számára Oroszország elnyomó politikája a történelmi tapasztalat részét képezte. A Szovjetunióban az emberiség elleni bűnök és az elnyomás a hitleri Németország bukása után is folytatódott. A „Soha többé!” pedig úgy hangzott, mintha a mi tapasztalatainknak nem lenne jelentősége, mivel ezeknek nyoma sem volt a nyugati kulturális tudatosság térképén.

(Részlet A szexuális erőszak mint háborús fegyver című esszéből, amely az Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen címmel magyarul 2024-ben kiadott esszékötetben jelent meg.)