Erre utal a tömeges halpusztulás a Kis-Küküllőben, hangsúlyozzák a szakemberek összeállításukban, részletezve azt is, hogy a magasabb sótartalmú víz a lakosság számára nem használható ivóvízként, az ugyanis káros az egészségre. Ám míg a sószennyezés által érintett településeken élők – Dicsőszentmártonban és környékén mintegy negyvenezren érintettek – ha nehezen is, de kezelni tudják ezt a helyzetet, az élőlényközösségek képtelenek védekezni. 

Kiszáradó halak

A magasabb sótartalom károsítja a folyóvizek halfaunáját, a sókoncentráció növekedése a Korond-patakban, illetve a Kis-Küküllőben található halfajokat jelentős mértékben befolyásolja. Mivel ezek a halak – főként a Kis-Küküllőben található fajok – alacsony sótartalmú környezethez alkalmazkodtak, ozmózisnyomás és anyagcsere-stressz, illetve viselkedésbeli változások lehetségesek. „A megnövekedett sótartalom – magyarázzák – megzavarja a halak ozmoregulációját (vízháztartását), amely anyagcserezavarokat, növekedési visszaesést és akár pusztulást is okozhat. Ha édesvízi halak sósabb vízbe kerülnek, a víz ozmózis útján elkezd kivándorolni a testükből, hogy kiegyenlítse a sókoncentrációt, így gyakorlatilag »kiszáradnak« ezek az állatok”. „A sókoncentráció emelkedése befolyásolhatja a halak viselkedését – folytatják –, például csökkentheti az aktivitásukat. A sósabb vízből a halak testébe túl sok só kerülhet, amit az édesvízi fajok nem tudnak hatékonyan kiválasztani, mert nincsenek erre megfelelő fiziológiai mechanizmusaik.”

A szerzők kifejtik, hogy a sótolerancia jelentősen eltér fajonként és életciklusonként, majd a Kis-Küküllőben vagy a Korond-patakban élő édesvízi halfajok sótűrő képességét ismertetik: a márnák közül a rózsás márna (Barbus barbus) és a Petényi-márna (Barbus petenyi), a csellék közül a fürge cselle (Phoxinus phoxinus), valamint az európai sügér (Perca fluviatilis) és a botos kölönte (Cottus gobio) adatait értékelik. Azt is megjegyzik, „az egyik legismertebb dombvidéki és hegyvidéki halfajunk, a sebes pisztráng (Salmo trutta), egy 24 órás teszt során 71–92% mortalitást mutatott 32–35 g/l sókoncentrációjú tengervízben, ami meghaladja a faj toleranciáját. A faj számára a tolerálható felső sókoncentráció valószínűleg 15 g/l alatti. A pisztrángivadékok növekedése és túlélése 0–5 g/l sókoncentráció között optimális, míg 5–10 g/l között már csökkenést tapasztalnak, 10 g/l fölött azonban jelentős károsodás lép fel mind a növekedésben, mind a túlélésben”. 

Nagyon fontos, hangsúlyozzák, hogy a sókoncentráció hatását mindig az adott környezeti hatások/paraméterek függvényében kell vizsgálni, és igen lényeges tényező az idő: nem mindegy, hogy ezek az állatok egy napig vagy egy hónapig vannak kitéve sóstressznek. Jelen helyzetben valószínűleg több hónapos kitettségre lehet számítani, ugyanakkor június első részében, „amikor a patakok, folyók hozama elég magas, a víz hőmérséklete még elég alacsony, valószínű, hogy nagyobb mennyiségű sós víz befogadására képes az élővilág, mint a nyári száraz, meleg időszakokban”.

Hartel Tibor kolozsvári ökológus arról számolt be közösségi oldalán, hogy Kovrig Zoltán és Szakács László biológusok gyermekek segítségével több tíz kilogrammnyi halat telepítettek át a Kis-Küküllőből egy olyan patakba, amelyet nem érint a sószennyezés. Fotó: Facebook / Tibor Hartel. Szakács László felvétele

Veszélyeztetett életközösségek

Vázolják azt is, miként hat a magasabb sótartalom a folyóvizekben élő makrogerinctelenek életére. Kiemelik, hogy a Korond és a Kis-Küküllő tipikus alsó-hegyvidéki folyóvíz, amelyben a vízi szervezetek változatos ökológiai szolgáltatásaik révén eddig egy közepesen jó minőséget biztosítottak a víznek, a Kis-Küküllő vize akár a környék ivóvízbázisát is adhatta. „A vízben élő, többnyire rovarlárvák, különböző csigák és rákok bioindikátorok, vagyis a víz minőségét és annak változását jelzik, akár egy pontszerű, egyszeri szennyezés esetén (ekkor a közösség érzékenyebb tagjai eltűnnek), vagy akár krónikus szennyezések esetén is (a közösség visszafordíthatatlanul átalakul).”

Ugyanakkor azt is hozzáteszik: a víz minőségének megőrzésében mindeddig fontos szerepet játszó parányi szervezetek eltűnésével romolhat a víz minősége is. 

„A hirtelen megnőtt sótartalom a vizekben a legtöbb szervezet számára fiziológiás stresszt jelent, mely gátolja a főbb életműködéseket és a szervezetek kipusztulásához vezethet az esetek többségében. Ilyen módon a vízi közösségek teljesen átalakulnak, csak a magas sókoncentrációt tűrő szervezetek maradnak fenn, mely egy jelentős biodiverzitás-veszteséget jelent és ezáltal az ökoszisztéma-szolgáltatások csökkennek, a természetes folyamatok átalakulnak. Ezek a változások hosszú távúak, a regeneráció lassú, akár több évtizedes folyamat.” 

A magasabb sótartalom a folyóvizekben élő algákat is kedvezőtlenül érinti, „a meder kövein gazdag mikroszkopikus algákból főként kovamoszatokból és apró gerinctelen állatokból álló élőlényközösség található, amely a meder halainak táplálékbázisát is jelenti”. Ám amennyiben hosszabb ideig fennmarad a Kis-Küküllőben tapasztalt jelentős sókoncentráció-növekedés, az átalakítja a folyó élővilágát is. „A meder élővilágának egy része azonnal, más része lassabban, de elpusztul, más algák és más apró állatok foglalják el a helyüket, csökkentve a halak táplálékbázisát. Ráadásul ezek a változások kedvező feltételeket teremtenek az idegenhonos inváziós fajok gyors térhódításához”.

Halmentés a Kis-Küküllőből. Fotó: Facebook / Tibor Hartel. Szakács László felvétele

Érzékeny növények

A termesztett növények egyáltalán nem igénylik a konyhasót, emiatt az abban lévő nátriumion, már az enyhébben sós vízben lévő mennyiségben is káros a növényekre. A legtöbb növény fejlődése már akkor kérdésessé válik, amikor a talajban lévő vízben a só mennyisége meghaladja literenként a 2 grammot. „Így, ha például a parajdi Korond-patak 5 g/l konyhasót szállít a Kis-Küküllőbe, ez azt eredményezheti, hogy a folyóvíz közelében lévő kertek és termőföldek talajvizébe jelentősebb nátrium-klorid kerül, ami már meghaladja a legtöbb termesztett és vadon élő növény sóérzékenységi küszöbét, beleértve az erdőalkotó fákét is. A folyóvízből a környező területek talajába folyamatosan beszivárgó só tovább halmozódik főleg meleg és csapadékmentes időszakban, amikor a talaj vizének egy része elpárolog a levegőbe, a sómennyiség viszont ott marad, de egyre kevesebb vízben lesz feloldva, tehát a talaj vizében a só töménysége nő a párolgás következtében.”

Míg az ember és az állatok esetében a sós vízből elsősorban a kloridion magas mennyisége fejt ki egészségre káros hatást, addig a növényekben a legtöbb zavart a sok nátrium okozza. Ha az emberek vagy az állatok elfogyasztják azokat a sós vizű talajon fejlődött növényeket, amelyek nagyobb mennyiségű nátriumot halmoztak fel, az emberi vagy állati szervezetbe jutott nátriumfölösleg megviselheti a veseműködést, továbbá vérnyomás-emelkedéshez vezethet.

A különböző növények más-más mértékben tűrőképesek a talajvíz megemelkedett sótartalmával szemben. A nálunk gyakrabban termesztett növények közül kifejezetten sóérzékenyek a gyümölcsfák (például az almafajták, a szilvafajták, a körtefák, főleg, ha a sós víz lejut a mélyebb talajrétegekbe), a legtöbb zöldségféle (főleg a saláta, a borsó, a bab), a lóhere, a repce, a burgonya. Az erdőalkotó fák közül pedig a fenyőfélék kifejezetten sóérzékenyek, főleg fiatalabb korukban. Ezeknél már 4 g/l konyhasó a talajvízben komoly növekedésgátlást és terméskiesést okozhat. Mérsékelten sótűrő haszonnövények például a paradicsom, a szőlő, a hagyma, a sárgarépa, a kukorica és az őszi búza, ezek legtöbb fajtájánál a só akkor okoz jelentős terméscsökkenést, ha 6–7 g/l fölötti mennyiségekben halmozódik fel a talajvízben. A legkevésbé sóérzékeny termesztett növények közé a cukorrépa, a céklarépa, a spenót, a spárga, az árpa és a cukkini tartozik. 

Fotó: Facebook / Tibor Hartel. Szakács László felvétele

Követni a változásokat

Máthé István kutatótársaival arra is felhívja a figyelmet, hogy „a folyóvíz által szállított magas sómennyiség a talajvízbe jutva hozzáférhetővé válik a vízpart közelében élő vagy a környéken termesztett növények számára, amelyeknek megzavarja vízgazdálkodását (hajlamosít a kiszáradásra), gátolja növekedését és károsítja ezek tápanyagtermelő képességét. Ezen káros hatások mértéke pedig (a vízben oldott só mennyiségén és a kitettségi időn túl) függ az adott növényfajok és termesztett fajták sóérzékenységének, illetve sótűrő képességének mértékétől”. Összegzésként leszögezik: kiemelten fontos a Korond-patak és a Kis-Küküllő vizének megfigyelése, a fizikai-kémiai paraméterek és a vízi élővilág változásának követése, miként az ökológiai károk felmérése is, ugyanis a károk csökkentése elképzelhetetlen pontos adatok, terepi megfigyelések nélkül.