– A SepsiBook könyvfesztiválon való fellépését megelőzően az olvasók többsége A könyvárus lány című regényét nevezte meg első számú kedvencként. Önnek milyen a viszonya ezzel a könyvvel?
– Én is nagyon szeretem, bár amikor megkérdezik tőlem, melyik a kedvenc kötetem, nem tudok rá válaszolni. Illetve mindig az, amelyen épp dolgozom. Mindegyik közel áll a szívemhez, és mindegyik másért. A könyvárus lány egyrészt azért, mert bár a korszak, amelyben játszódik, nem tartozik Magyarország történelmének legszebb korszakai közé, időben nagyon közel áll hozzánk. Akár a szüleink és nagyszüleink életében is nagyon fontos szerepet játszhatott, a családtagjainktól is hallhattunk ’56-tal kapcsolatos történeteket. Úgy érzem, még a génjeinkben van, de talán minden, ami a történelmünk során megtörtént. A könyv második fele már az Egyesült Államokban játszódik, ahol az ötvenes-hatvanas évek szép történelmi korszaknak számítottak azzal a pezsgéssel, a felívelő jóléttel, ami a világnak ezen a fertályán irigység tárgya is volt. Abban a könyvben azt is próbáltam illusztrálni, milyen érzés lehetett egy fiatal, szinte még gyermek lánynak a disszidálás. Mintha másik bolygóra csöppent volna, annyira más volt ott minden, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Julcsi, a főszereplő úgy érezte magát, mint egy gyökerestül kitépett csemete, akit teljesen más talajba, környezetbe ültetnek újra, ahol nehéz megkapaszkodni, új életet kezdeni. Ez a folyamat régóta foglalkoztatott, akárcsak a történelmi háttér, emiatt lett aztán a folytatás is. Az első regény után ugyanis annyi mondanivaló maradt még bennem, illetve annyi minden történt még a hatvanas években, hogy tovább szőttem a történetet a Juli kuckójában. Azért is nagyon fontos könyv számomra, mert nekem kislánykoromban is nagy kedvenceim voltak a könyvek, meg az olvasás, de mindig kifogytam a könyvekből, és akkor még nem volt internet, még nem voltak e-könyvek, mi meg vidéken laktunk. Akkoriban sokat álmodoztam, milyen jó volna, ha lenne egy könyvesboltom, akkor soha nem fogynék ki a könyvekből. Ez gyerekkori vágyam volt. Nekem nem lett, viszont így kiírtam magamból.

– Könyvei tekintélyes része a reformkorban játszódik. Történelemtanári identitásából fakad a kor iránti érdeklődés?
– Miután történelem szakon végeztem, nekem is ki kellett választanom egy korszakot. Emlékeim szerint szinte valamennyi csoporttársam kedvence a középkor volt, én viszont mindig azt vártam, hogy érjünk már el az újkorig, azt éreztem a magamhoz legközelebb állónak. Amikor elkezdtem regényeket írni, nem volt kérdés, hogy az újkort, a 18. század elejétől kezdődő időszakot próbálom majd „belakni”. Egy történelmiregény-írónak nincs annyi ideje egy korszakkal, egy témával túl sokat foglalkozni, egy könyvet bő egy, de legrosszabb esetben is néhány év alatt megírunk. Viszont nagyon hálásan és örömmel felhasználjuk a történészek kutatásait, munkájuk eredményét. Történészekkel beszélgetve mindig megegyeztünk abban, hogy a regényírók és a történészek szimbiózisban élnek, kölcsönösen jó hatással vannak egymás munkájára. Persze nehogy azt higgyék, hogy soha nem kerülnek a kezembe források, de énnekem másfajta forrásokra van szükségem, inkább korabeli levelezésekre, naplókra, újságcikkekre. Az Arcanum adattár aranybánya, elsősorban a korabeli sajtó, mert az a mindennapi élet lenyomata. A szárazabb kutatómunkát, hála Istennek, elvégzik helyettünk a történészek. De miután az olvasók elolvassák a történelmi regényt, előfordulhat, hogy felkelti az érdeklődésüket, és előveszik a történészek munkáit. Egy regénynek amúgy sem az a feladata, hogy a korra vonatkozó minden fellelhető információt az olvasóra zúdítson.

– Műveiben előszeretettel alkalmaz konkrét dátumokat: évszám, hónap, nap. Nem tartja „életveszélyesnek”, hogy egy-egy „kekec” olvasó utánanéz, és a korabeli sajtóbeszámolókban mással találkozik, mint Fábián Janka könyveiben?
– Egyrészt nem művelem túl gyakran, inkább évszámot adok meg, tágabb időintervallumokat. Ha épp azon a napon a történelemben tényleg történik valami, és ismerjük a dátumot, nyilván megjelölöm. De arról meg lehet tudni, mi történt, utána lehet nézni. Olyat nem írok le, ami nem történt meg. Az én szereplőim azonban kitaláltak, ami velük történik, szintén kitalált történet. Egyébként az az érdekes, hogy nem is annyira hivatásos történészek szoktak történelmi dolgokba „belekötni”, inkább a hobbitörténészek. Ők nagyon a szívükre veszik, ha esetleg valami nem egészen pontosan úgy volt-van, inkább kiszúrnak kisebb-nagyobb bakikat, és fel is hívják rá a figyelmemet. Ezeket elfogadom, és ha indokolt, a következő utánnyo­másban ki is javítjuk.

– A munkafolyamatnak melyik része a kedvence: az olvasás vagy az írás?
– Mindkettőt másért szeretem. A kutatás az író számára rendkívül szórakoztató, mert olyan dolgokat kell olvasnunk, kutatnunk, jegyzetelnünk, amelyek a mindennapi élethez kapcsolódnak, így nyilván a történelmi eseményekhez is. A Cholera-naplót szinte teljes egészében az Arcanum adattárban fellelhető korabeli sajtó alapján írtam meg. Nem a sztorit, az fiktív történet, hanem hogy miként zajlott a kolerajárvány 1831-ben. A Covid-karantén kellős közepén ültünk otthon, és roppant szórakoztató volt, ahogyan a korabeli sajtóból kibogarásztam, mennyi párhuzamosság van az akkori, illetve a közel kétszáz évvel korábbi történések között. Szokták mondani, hogy a történelem az élet tanítómestere, mert mindig ismétlődnek a dolgok, de épp azzal szembesülhettem, hogy nem tanulunk belőle, mindig ugyanazokat a köröket futjuk, az emberek ugyanúgy reagálnak egy adott helyzetre, mint korábban. Persze az igazi nagy katarzis az írás.

– Az hogyan működik Fábián Jankánál? Napi kötelező penzumokban vagy amikor bekopog a múzsa?
– Nem írok mindennap. Amikor benne vagyok egy történetben, naponta előveszem a kéziratot, foglalkozom vele. Lehet, hogy csak átnézem az előző napokban leírtakat, jegyzetelgetek, vagy forrásokat kutatok. De amikor nem megy az írás, nem írok, mert tudom, hogy másnap úgyis ki kell dobnom, azt meg nem akarom. Viszont nagy igazság, hogy a határidő a legjobb múzsa, és mivel én igyekszem betartani a határidőket, olyankor bizony mindennap le kell ülni, ha jön a múzsa, ha nem. Végül is ez is munka, nem kell túlmisztifikálni. A könyv – legalábbis egyelőre – nem írja meg magát. Egy-egy nap kimaradhat, sőt, általában vasárnapokon sem írok, ám amikor tényleg közeledik a határidő, akkor vasárnap is dolgozom a kéziraton. Amit kevésbé szeretek, az a szerkesztőtől visszakapott anyag átnézése. Fárasztó, meglehetősen lélekölő tud lenni, de az is hozzátartozik, muszáj megcsinálni.

– Azt állítja, többnyire nem a saját élettörténetét írja meg. Mégis: milyen mértékben játszanak közre a személyes tapasztalatok? Az egyik Anna-bálos könyvében szereplő balatoni vihar leírását például nehezen tudom elképzelni anélkül, hogy részese lett volna egy hasonló égszakadásnak.
– Nyilván átéltem nagy viharokat a Balatonon is, de az nem igaz, hogy személyes élmény nélkül nem lehet megrajzolni egy hasonló képet. Háborúban, hála Istennek, még nem volt részem, de ettől még írtam háborúról. Az író egyik fontos tulajdonsága, hogy bárki bőrébe bele tud bújni. A gyerekkönyveket se gyerekek, az ifjúsági könyveket se feltétlenül fiatalok írják. A science fiction történetek alapján is vitatkozom az állítással. De Jókai Mór is nagyon érzékletesen írt a balatoni rianásról az Az aranyemberben, holott telente nem tartózkodott a Balatonon, soha nem látott-hallott rianást, leírása alapján az olvasó mégis teljesen el tudja képzelni.

– Az 1848-as forradalomról azt hinnénk, hogy arról már mindent megírtak; kismillió történeti forrás áll rendelkezésre, szinte percről percre rekonstruálni lehet azoknak a napoknak, óráknak a krónikáját. Nem tartott attól, hogy A márciusi napló című kisregénye óhatatlanul valaminek az utánlövése lesz?
– Mi tagadás, féltem a témától, évekig kerülgettem is, mint macska a forró kását. Azt mondtam róla, hogy ez már nem is lerágott csont, maga a csont sincs már meg. A koleranaplóval viszont elkezdtem a naplósorozatot, következett az Árvízi napló, az 1838-as árvíz regényes története. Ha folytatni szeretném a sorozatot, nem lehet csak úgy átugrani a század következő nagy eseményét, márpedig én folytatni szerettem volna. Úgyhogy egyszer csak vettem egy nagy levegőt, és belevágtam. Nem volt könnyű, hiszen valóban aprólékosan rekonstruálhatók azok a napok, de még a körülötte lévő időszak is. Nekem oda kellett becsempésznem egy plusz szereplőt is, egy fiatal lányt, aki az események aktív részese, sőt, találkozik is a forradalom prominens alakjaival, a Petőfi házaspárral, Jókaival. Ezt nagyon élveztem, amikor elkezdtem dolgozni rajta, rákaptam az ízére. Annak is megvolt a varázsa, hogy mindent lehet tudni az eseményről, én azonban beleviszek egy új szálat. Olyan lett, amilyen, de az olvasók szeretik. Tavaly a könyv megjelenése után üzenetet kaptam egy tanárnőtől, benne egy plakátot, az iskolások rajzolták a könyvborító alapján. Annyira jólesett. Idén egy másik iskolában megírták a színpadi változatát, és előadták a Márciusi naplót. Csak videón láttam részleteket belőle, de kis híján elpityeredtem. Ezek nagyon jó visszajelzések egy író számára.

– Akár a leltározás értelmében is: a 2020-as évtől errefelé valami mintha kiütötte volna a dugót, az ön amúgy is kivételes írói termékenysége turbófokozatba kapcsolt. Mi történt? A Covid-járvány egyszerűen berekesztette önt az íróasztal mellé, vagy van ennek azért máshonnan megközelíthető története is?
– Többtényezős a dolog. Nyilván a bezártság is közrejátszott, de másik fontos tényező, hogy akkoriban abbahagytam a tanítást. Az online tanításra azt mondtam, én ezt nem csinálom. Nehezen engedtem el az oktatást, mert nagyon szerettem tanítani, de ez volt az utolsó lökés. Amolyan most vagy soha pillanat volt, a témák is ott sorakoztak, volt, amivel eltöltenem az időmet. Egy kicsit azért csalóka, hogy azóta megsokszorosodott volna a termékenységem, merthogy igazából akkoriban kezdtem el a kisregényeket. Indultam a Cholera-naplóval, a következő évben jött az Árvízi napló, és azóta minden évben megjelent legalább egy kisregényem. 2023-ban azért csak az év végén, mert egy kis időt kértem a kiadómtól, másrészt megjelent egy nagyszabású művünk a Történelmi Regényírók Társaságában. Akkor volt Budapest és Óbuda egyesülésének 150. évfordulója, aminek alkalmából tizenhatan írtunk egy regényt a tatárjárástól napjainkig. Borzasztó nagy munka volt, bár csak egy fejezetet írtam belőle, de nagyon sokat kellett rajta dolgozni, és azt mondtam, egyebet nem vállalok mellette. Az én fejezetem a koronázás története, a kiegyezéstől a millenniumig tartó fejezet, a 19. század második fele, úgyhogy olyan nagyon nem távolodtam el a komfortzónámtól. Nemrég megírtuk az előzménykötetet is. Az előző történet a tatárjárástól indult, most az azt megelőző történteket írjuk. Van egy prológus a könyvben, amely Aquincumban, tehát a római korban játszódik, én azt a fejezetet vállaltam.

– Na, ezt azért magyarázza el, miért pont azt?
– Igen, adja magát a kérdés. Miután az újkor, a legújabb kor az én kedvenc korszakaim, nem szerettem volna részt venni az előzménykötetben, mindenkinek megmondtam, hogy középkorról nem írok. De addig rágták a fülemet, míg közösen kitaláltuk, hogy akkor még inkább eltávolodom a komfortzónámtól, és megírom a római kort. Ez azért is jó, mert így én indítom el a lavinát, ami aztán 2023-ig hömpölyög. Nyilván van egy összekötő szál a fejezetek között, a tatárjárástól napjainkig szóló kötetben egy kulcs, amely minden fejezetben megjelenik. Az előzménykötetben valami más van, nem árulom el, bár a fülszövegben benne van, úgyhogy online elérhető. Nem volt egyszerű feladat, rengeteg szakirodalmat begyűjtöttem, elolvastam, elmentem az Aquincumi Múzeumba, igyekeztem minél mélyebbre beásni magam a témába. A kollégák szerint jól sikerült, de én ilyenkor mindig tartok tőle egy kicsit, hogy mit fognak szólni az olvasók.

– És mit szólnak az utóbbi időben érzékelhető stílusváltáshoz, a Történelem és romantika című kötetben felsorakoztatott rövid történetekhez. Sportnyelven szólva amolyan lepattanó történetek ezek, amelyeket sajnált volna veszni hagyni?
– Ez is közrejátszott benne. De igazából úgy történt, az Árvízi naplóval 2022-ben megnyertem a Nők Lapja Top 100 legjobb könyv közönségdíját. Azt követően felhívott a lap főszerkesztője, hogy nagyon örülne, ha indíta­nék a Nők Lapjában egy egész éven át tartó rovatot, arról írhatok, amiről akarok. És akkor eszembe jutott, hogy tényleg vannak nekem talonban tartott történeteim, amelyekre a kutatásaim során rábukkantam, de még nem tudtam felhasználni a regényeimben, legfeljebb említés szintjén. Elmondtam a főszerkesztőnek, hogy mi lenne, ha megírnám ezeket a történeteimet? Nagyon örült neki. A rovat címe az lett, hogy Történelem és romantika. Egy év múlva megint kerestek a Nők Lapja kiadójától, hogy ilyen gyümölcsöző együttműködés után mi lenne, ha írnék nekik egy könyvet. Időt kértem, mert akkor is dolgoztam valamin, egyéb terveim is voltak, azt mondtam, hogy most egy plusz regény nem férne bele, de gondolkodjunk rajta. Aztán eszembe jutott, hogy itt vannak ezek a történetek. A Nők Lapjában már megjelent történeteket kibővítettem, több illusztrációval láttuk el őket, öt további történetet is írtam hozzájuk. Maga a könyv is gyönyörű lett, jó belelapozni, tele izgalmas, eddig kevésbé ismert történetekkel, történelmi személyekkel. Az olvasók örültek neki, úgyhogy ezen felbuzdulva megírtam a második részét is.

– Az olvasó szereteténél, az eladott példányszámoknál jobb és beszédesebb visszajelzés aligha kell. Ezektől függetlenül hogy érzi, milyen helyet foglal el a magyar írói kánonban?
– Nem szokott foglalkoztatni. Az a helyzet, hogy a történelmi regény mint olyan, kicsit még mindig lóg a levegőben. Most már nagyon népszerű, sokan művelik is, egy kicsit talán át is estünk a ló túloldalára. Amikor írni kezdtem, a női történelmi regény műfajában én voltam az első fecske. De bebizonyosodott, hogy igény van rá, nagyon népszerű műfajjá nőtte ki magát. Tizenvalahány évről beszélünk, ennek ellenére valahogy még mindig nem nagyon tudja a szakma, mit kezdjen velük. Szórakoztató irodalomnak túl komoly, komoly irodalomnak túl szórakoztató. Szerintem viszont önálló műfaj, önálló kategória, és nagyon jó, hogy létezik a maga szerepével, missziójával.

Fábián Janka
1973-ban született Vácon, eredeti neve Mezei Johanna. Érettségi után a Miskolci Egyetemen angol–történelem szakon tanult, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett francia szakos diplomát. Az írás mellett angol–francia nyelvtanárként dolgozott. Írói álnevét egyik nagymamája emlékére választotta. A Történelmiregény-írók Társaságának tagja. Az Aranykönyv internetes szavazáson 2017-ben szépirodalom kategóriában Az utolsó boszorkány lánya című könyvével első díjas lett. A Nők Lapja Irodalmi Díj közönségdíját (2022) is elnyerte az Árvízi napló című művével. Művei száma harminc körüli, legnépszerűbbek: Emma szerelme, Emma fiai, Emma lánya, A német lány, Az angyalos ház, A francia nő, A királynő, A Gellért-hegy titka, Az utolsó boszorkány történetei I–II., A könyvárus lány, Julie Könyvkuckója, Cholera-napló, Az Anna-bál szerelmesei, Árvízi napló, A szabadság szerelmesei (Az Anna-bál szerelmesei 2.), Ida titkai, Márciusi napló, Történelem és romantika I–II.