A települések is szebbnek látszanak már ebből a távolságból: nem szomorít omladozó falaival az elhagyott bennvaló, és nem rikoltozik bántóan a csicsásan felújított ház – csak a völgyhöz szervesen simuló falu cseréptetői piroslanak a lombok között, masszív alakjával büszkén magaslik ki közülük a templomtorony. Körben szépen megmunkált földek szabálytalan, tarka darabjai, az utak szürke csíkjain színes játék autók gurulnak némán, a kutyaugatás azonban felhallatszik. Odébb más falvak, városok, fölöttük alacsonyabb vagy magasabb hegyek, gerincek, csúcsok, lábuknál kékes árnyékok.

Átvágunk egy erdősávon, jelzés is van, pad is vár ránk, ahonnan a kilátás kényelmesen megcsodálható, de amikor kiérünk az élre, lefagy az arcunkról a mosoly: az erdőszéli ösvényből széles földút lett, mély, vízmosta árkokkal és gödrökkel. Errefelé szoktunk ezerjófüvet gyűjteni (csak néhány szálat, mert keserű), ám az idén ki fog maradni a házi gyógyteakeverékből: híre-pora sem maradt. Ám mire szavakba foglalnánk az elképedésünket, a hang is belénk szorul: két quad, két zajos négykerekű pokolgép robog felénk lentről, nem is lassítanak. Félrehúzódunk az útjukból, és aztán percekig nyeljük a port és a kipufogógázt utánuk – illetve azokat a gondolatokat, amelyek hirtelen az egész hangulatunkat megmérgezték. 

Baktatunk tovább orrlógatva, és azt próbáljuk számba venni, hogy hol nem találkoztunk már motorizált „turistákkal”. Lesújtó az összesítés: a sziklás terepeket kivéve mindenütt, még a Nagykőhavas csúcsán is volt részünk hasonló „élményben”; ott ugyan motorbiciklisek részéről, de megjelenésük még döbbenetesebb hatást keltett, talán mert a kéretlen erőfitogtató demonstrációt elszenvedő huszonvalahány gyalogtúrázó közül senki nem mert rászólni a percekig ott forgolódó, füstölő, dübörgő, kurjongató természetrombolókra. Pedig ott fent ritka és védett alpesi növényeket is kitapostak a recés kerekű gépjárművekkel, és ahol feljutottak, ott bizonyára megzavarták az állatokat is – de az ember nem veszekedni jár a magasba, hanem örülni annak a szépségnek, amelyet csak ott talál meg. Ha hagyják. Ám a jelek szerint a vagánykodókat hagyják, a hatóságok sem lépnek fel ellenük. 

Hazatérve megkerestem a vonatkozó törvényt: az erdőkben és az erdei utakon csak a tulajdonos vagy a gondnok írásos beleegyezésével és az erdészet láttamozásával lehet motoros járművet használni, szervezett turisztikai vagy sportrendezvények esetén is kizárólag erre kijelölt útvonalakon. Nos, ha valaki lát ilyen jelzést, megkérjük, hogy küldje be a szerkesztőségbe a fényképét: nekünk mindeddig csak tiltótáblák kerültek a szemünk elé. Azok is nagyon elvétve, és a mindenfelé látható keréknyomok szerint teljesen hatástalanul. A kiszabható bírság amúgy 2000–5000 lej, de eléggé elvétve büntetnek még a természetvédelmi területeken is. Ha a törvényesség őrei nem lennének ennyire elnézőek, talán javulna valamennyit a helyzet, bár semmilyen szigor nem ró semmiféle helyreállítási kötelezettséget a természet megkárosítóira, és a befizetett pénzek sem fordíthatók kárenyhítésre – íme még egy terület, amely gondosabb szabályozásért, valódi védelemért, egyszóval reformért kiált!

Valahol nagyon elcsúsztak a dolgok, ha az egyik legmenőbb szabadtéri szórakozás a környezet tönkretevése lett, és efölött minden illetékes szemet huny. Ha ezen az úton megyünk tovább, éppen azokat az értékeket semmisítjük meg, amelyekért érdemes ezen az ezerjófűvel is megáldott helyen élni. Vagy ide látogatni. A parajdi katasztrófa után – amely egy csapásra két természeti kincset tett tönkre, a sóbányát és a Kis-Küküllő élővilágát, ugyanakkor súlyosan és tartósan megnehezítette több tízezer ember életét – különösen fontos, hogy odafigyeljünk és óvjuk azt, amink még megvan. Most láthatjuk, hogy a hosszú évek nemtörődömsége után bekövetkezett pár napi pusztítás mit jelent: évtizedbe is beletelhet, amíg begyógyulnak ezek a sebek. És addig szenved sok-sok ember, kipusztul több állat- és növényfajta. Épp ezért kell kizárni erdeinkből-rétjeinkről a robogó rombolókat: máris túl sok kárt okoztak.

Dübörgő négykerekűek a természetben, Bikfalva határában. Fotó: Demeter J. Ildikó