Izrael nyitányként többnyire repülőgépekről indított levegő-föld rakétákkal gyakorlatilag kiiktatta a perzsa állam légvédelmét, bombázta Teheránt és az infrastruktúra számos objektumát, célzott támadásaikkal megölték majdnem a teljes katonai vezérkart és több atomtudóst. Irán föld-föld ballisztikus rakétákkal és drónokkal intézett válaszcsapást, előbbiek súlyos károkat okoztak a zsidó állam több városában is. (Mint ismeretes, Izrael és Irán nem határosak, köztük a távolság közel 2000 kilométer, a háborúkban meggyengült Irak és Szíria azonban képtelen ellenőrizni saját légterét). A térség ismert fegyveres konfliktusai mellett a Közel-Kelet népeit és államait marcangoló ellentétek is rendkívül összetettek, a mostani rakétázást kiváltó közvetlen okok mellett számos etnikai, vallásfelekezeti törésvonal mentén hull gyakorlatilag darabokra a térség.

Síiták

Mint ismeretes, az iszlám mint világvallás az Arab-félszigeten keletkezett a VII. század elején. Alapítója, Mohamed mint tehetős kereskedő vándorlásai során megismerte a keresztény és a zsidó vallásnak a Római Biradalom határain túl is terjedő tanításait. Az iszlám szent iratok szerint 40 esztendős korában a Híra-hegy egyik barlangjába vonult vissza, itt jegyezte le a Korán első szúráit (szúra = fejezet). Az iszlám öt pillére közül az első, hogy nincs más jogosan imádható Isten, csakis Allah, és Mohamed az Ő Prófétája (monoteizmus). A Korán Allah Mohamednek kinyilatkoztatott szava. A hidzsra (kivonulás, elvándorlás) Mohamed és követőinek menekülése Mekkából a mintegy 300 kilométerrel északra fekvő Medinába – ez az iszlám időszámítás kezdete, 622. július 16. a Gergely-naptár szerint.

Mohamednek sikerült először egyesíteni az ott élő arab törzseket (630–635). Az arab állam uralkodója, egyben a világ minden muzulmánjának a vallási vezetője lett. Első négy utóda, Abú Bakr, Omár, Othmán és Ali választás útján jutott a kalifai méltóságra. A Próféta negyedik utóda, Ali kalifa – aki Mohamed unokaöccse és veje volt – nem ismerte el az előző kalifák törvényességét, mivel nem a Próféta közvetlen leszármazottjai voltak. 661-ben Ali elesett elődje, Othmán kalifa egyik rokonával, Moaviával vívott harcban, aki aztán megalapította az Omajjád-dinasztiát (661–750) és akinek javára Ali fia, Hasszán önként lemondott a kalifai méltóságról. 680-ban Ali másik fia, Husszein mártírhalált halt Kerbelánál, miután hetven társával Mekkából Mezopotámiába indult (a folyamközi térség, a mai Irak területére), hogy magához ragadja a hatalmat. A sikeres hódítást követően nagyon megerősödött Ali és Husszein tisztelete.

Követőik az iszlám alapjául csak a Próféta tanítását (Korán) fogadják el, nem ismerik el azoknak a hagyományoknak a dogmatikai értékét, amelyek az általuk törvénytelennek tartott kalifák uralma alatt alakultak ki (Szunna – innen az Arab-félsziget felekezetének neve: szunniták). A vallási vezetés jogfolytonosságát a síiták szerint a Mohamedtől való vér szerinti leszármazás adja meg. Ali követői létrehozták az iszlám sia irányzatát (siat Ali = Ali pártja). A sia lényege az imámok tisztelete. Náluk az imám nem csupán a legfőbb vallási és világi vezető, hanem megjeleníti a Prófétát, sőt, a leszármazottja. A sia legelterjedtebb ágazata 12 imámot tart számon ekképpen (tizenkettes síiták), ugyanis Alinak 12 törvényes leszármazottja volt. A hagyomány szerint a tizenkettedik eltűnt egy barlangban és mint Mahdi (Megváltó, Messiás) tér majd vissza.

A sia más ágazatait az izmailiták, az alaviták és a zeiditák néven ismerjük. Az izmailiták felekezete a VIII. században bontakozott ki, a hetedik imámot, Iszmailt tisztelik mint elrejtőzöttet (hetes síiták). Az alavita ágazat alapítója, Ibn Nuszairi a IX. század második felében a tizedik síita imám megbízottjaként Nyugat-Kurdisztánban működött. Követői Alit, a negyedik kalifát istenként tisztelik (alavita = Ali követője, legjelentősebb, a lakosság mintegy nyolcadát kitevő közösségük Szíriában található). A Jemen hegyvidékét benépesítő zeiditák neve Zeidtől, Husszein unokájától ered. Ők csak öt imámot ismernek el (ötös síiták), tagadják azonban ezek isteni természetét és nem várnak rejtett imámra, hanem választással töltik be a méltóságot.

A muszlim vallás öt pillére közül a síita hívőket is kötelezi a mekkai zarándoklat, de ugyanígy kötelező zarándoklat a síiták két szent városa, a dél-iraki Kerbela és Nedzsef felkeresése is. A síiták a világ muzulmánjainak csupán 8,75 százalékát teszik ki, de csak négy országban vannak többségben: Iránban, ahol 1512-től államvallás a (tizenkettes) sia, Irakban, Bahrein szigetén és a Szovjetunióból 1991-ben kivált Azerbajdzsánban. Magukat mindig külön közösségnek tartották a muszlimok körében, és szilárdan ragaszkodnak a vallási vezetőikhez, az ajatollahokhoz (ajatollah = Allah jele). Aligha véletlen, hogy éppen az egykori Perzsia lett a síita irányzat fellegvára. Ez összefüggésben volt a perzsák arabellenes reakcióival, elfogadása eleve tiltakozást jelentett az arab hódítással és uralommal szemben: a muzulmán arabok 630–650 között foglalták el a perzsa területeket, az iszlám térhódításával pedig eltűnt Iránból a perzsák ősi, Zarathusztra próféta és hitújító köré épült dualista vallása. A zoroasztrianizmusnak ma már csak két, Káspi-tenger menti városkában él alig több mint tízezer követője, a gebrek. Az ősi vallás más követői a muzulmán üldözés elől a VIII. század elején Indiába menekültek. Ezek utódai a nagyrészt Mumbai­ban (korábban Bombay) és környékén élő párszik.

Szunniták

Az iszlám legnépesebb irányzatát, a világ muzulmánjainak 91 százalékát a szunnita irányzat követői teszik ki. Szerintük a kalifai méltóság betöltése a gyülekezet megegyezésétől függ, következésképpen elismerik a vallási közösség által választott kalifák törvényességét, a Korán tanításain kívül pedig kötelező érvényűeknek tekintik mindazokat a hagyományokat (szunnákat), amelyek állítólag a Mohamed próféta és társai kijelentéseit, magatartását és a vallásgyakorlat terén érvényesült szokásait tartalmazzák. A Szunna hagyományt jelent, eredetileg szájhagyományként maradt fenn, majd írásba foglalták, többek között a kalifaválasztás hagyományos módjának a fenntartására utal.

1517-től 1923-ig a Oszmán birodalom uralkodói viselték a kalifai címet – az Európa felé birodalmi terjeszkedést folytató szultán a szunnita ág kizárólagos vallási vezetője is volt, az utolsó „kalifát” Kemál Atatürk, a modern Törökország megalapítója mozdította el trónjáról. A szunnita irányzat sem maradt egységes, ágazatai (hanafiták, hanbaliták, málikiták, sáfiiták) azonban inkább teológiai-jogi iskolák, nem állnak ellenségesen szemben egymással. Szaúd-Arábiában ma az iszlám vahhábita ágát követik, amelynek névadója Mohamed Ibn al-Vahháb (1703–1792), konzervatív programja az ősi muzulmán egyszerűséghez való visszatérést hirdette, kikelt a szentek, próféták és sírjaik tisztelete ellen, de az elharapózó fényűzés ellen is. A későbbi szaúdi királyi dinasztia alapítója, Ibn Szaúd és a vahhábita reformátor szövetségre léptek (ez már a huszadik század), utódaik ma is közösen irányítják az országot. A szaúdi állam által azóta is pártolt tanaikkal a vahhábitákat a szunniták nagy táborához sorolják.

Talán a török kalifák öröksége a szunnita irányzat szoros együttműködése az uralmon lévőkkel, eközben a síitákhoz közelebb áll az uralmon lévők elleni lázadás és tiltakozás hagyománya. Itt kell megjegyezni, hogy a 658-ban Ali „pártjából” kivált, ám az ellentáborhoz sem csatlakozó 12 ezer hívő leszármazottjai, a kharidzsiták (khaváridzs = kivonulók) nem fogadták el sem a választott kalifák, sem pedig Ali, illetve utódai tekintélyét, nem tartoznak az iszlám két nagy irányzatának egyikéhez sem. Szerintük a vallás törvényeihez való szigorú ragaszkodás, nem pedig a Mohamedtől való leszármazás ad jogot a kalifai méltóságra, amire bárkit – nem arabot is – megválaszthat a gyülekezet. Kis csoportjaik Ománban, Zanzibár szigetén és Kelet-Afrikában maradtak fenn, részarányuk nem éri el az egy százalékot az iszlám követőinek népes, egyre gyarapodó táborában.

Fehér forradalom, iszlám forradalom

1962-ben a volt iráni sah (császár) Mohammad Reza Pahlavi Aryamehr meghirdette a „fehér forradalom” néven ismert mélyreható gazdasági-társadalmi reformjait. A látványos modernizáció azonban ellentmondásos eredményeket hozott: a nyugati mintájúnak hirdetett reformpolitika ellen 1978 második felében az ellenzék baloldaltól jobboldalig terjedő széles frontja bontakozott ki. A sah politikájának leghevesebb bírálói a mullahok, a síita papok voltak. A vallás volt az az erő, melynek nyomására az uralkodó külföldre távozott, a párizsi száműzetésből 1979. február 1-jén hazatérő Ruhollah Khomeini ajatollah iszlám forradalma, a „tiszta iszlám állam” létrehozásának programja mentén 1979. április 1-jén kikiáltották a ma is fennálló Iráni Iszlám Köztársaságot.

Khomeini úgy vélte, hogy Irán addigi modern fejlődése torz és istentelen, a Korán előírásaival ellenkező volt, hamis nyugati értékrendszert kényszerített az országra, s ezt Iránnak el kell vetnie. Az 1979-es iráni forradalom győzelmével a síita fundamentalizmus – s ezzel a síita klérus – került hatalomra Iránban, amely muzulmán síita teokratikus állammá alakult. A monarchia megdöntése és az iszlám köztársaság megszilárdulása közötti ingatag belpolitikai helyzet kedvező alkalmat kínált a régen lappangó nemzetiségi-vallási ellentétek kibontakozására (tüntetések, felkelések). Ezeken az új központi hatalom kemény kézzel felülkerekedett. Iránban a különböző nemzetiségek – azerik, kurdok, türkmének, beludzsok és arabok – a 86 milliós lakosság csaknem felét képviselik, a népességnek csak 61–65 százaléka perzsa. Ugyanakkor a nemzetiségek többsége – az azerik kivételével – szunnita, a perzsák pedig síiták.

Izrael Állam

Izrael államot a XIX. század közepétől kialakult cionizmus eszméje hozta létre. A körülötte létrejött nemzeti mozgalom célja a történelmi, ókori zsidó állam helyén létrehozni egy zsidók által vezetett önálló államot. Mivel az egykori Izrael földjén a száműzetés következtében (az i. sz. I–II. század óta) elenyésző kisebbségben maradt a zsidóság, a cionista propaganda hatására a diaszpórából az Oszmán Birodalom tartományába, majd a brit mandátumterület Palesztinába több hullámban telepedtek be zsidók. Izrael, hivatalos nevén Izrael Állam függetlenségét 1948. május 14-én kiáltotta ki.

Alig 24 órával később Egyiptom, Transzjordánia, Szíria, Libanon és Irak hadseregei megtámadták, kitört az első arab–izraeli háború (1948–1949). A harcokat lezáró fegyverszüneti egyezmények megállapítottak egy ideiglenes határt, az úgynevezett zöldvonalat, amelyen belül a zsidó államnak 20 770 négyzetkilométernyi terület jutott. 10 milliós lakosságának jelenleg több mint 74 százaléka izraelita vallású zsidó, akik a szétszóratás 1850. éve után, zömmel a második világháborút követően vándoroltak vissza a térségbe. Az arabok a népesség 20,5 százalékát teszik ki, a többi nem arab lakos keresztény és drúz (egy síita gyökerű etno-vallási közösség tagja).

Az arab országok úgy vélekedtek, hogy Izrael Állam törvénytelen, fel kell számolni (mai radikálisaik szerint is arab Nagy-Palesztinát kell létrehozni; jelszavuk: „a folyótól a tengerig!” a Jordán folyótól a Földközi-tengerig tartó térségre utal). A szomszédos arab államok és Izrael között szinte folyamatosak voltak a fegyveres összetűzések, évtizedenként egy-egy újabb háborút vívtak (1956, 1967, 1973). Három vallás, köztük a szunniták szent városa, Jeruzsálem keleti része az 1967-es háborúkor került izraeli ellenőrzés alá. 1973 után Izraelnek sikerült normalizálnia kapcsolatait több arab országgal is, de a palesztinokkal nem jött létre megbékélés – az izraeli hadsereg és a síita-palesztin Hezbollah milícia 2006-ban történt 34 napos fegyveres konfrontációját az ötödik arab–izraeli háborúként tartják számon.

2023. október 7-én a Hamasz palesztin szervezet összehangolt támadást indított több izraeli település ellen. Az izraeli hadsereg ellentámadása a Gázai-övezetben súlyos károkat okozott a Hamasz, Dél-Libanonban a Hezbollah erőinek, az izraeli légierő és haditengerészet csapásai a jemeni huszikra súlyos veszteségeket okoztak az Irán támogatta fegyvereseknek.

Irán és Irak

Teherán és Bagdad viszonya már a monarchiát és II. Fejszál király uralmát megdöntő 1958-as iraki forradalom után rendkívül feszült volt. A konfrontációnak az 1975-ös algíri kompromisszum vetett véget. Ennek értelmében Irán beszüntette az iraki kurdok mozgalmának nyújtott támogatást, ennek fejében Irak keleti szomszédja javára módosította a Satt-el-Arab folyó mentén húzódó országhatárt. Egy korábbi, még az angolok által diktált döntés a határvonalat közvetlenül az iráni part mentén húzta meg, az új határt viszont a folyó medrének közepén jelölték ki. Az iraki kormány elfogadta továbbá, hogy a Hormuzi-szoros három stratégiai fontosságú szigete – Abu Musza, Kis-Tumb és Nagy Tumb, amelyeket Teherán 1971. november 30-án szállt meg, továbbra is iráni fennhatóság alatt maradjon. Az 1964-ben száműzetésbe vonult Ruhollah Khomeini iráni ajatollahnak el kellett hagynia Irakot. A bagdadi kormány szerint az iszlám forradalommal Iránból Dél-Irakba síita prédikátorok érkeztek és ott agitáltak, lázítottak. Irak lakosságának etnikai-felekezeti megoszlása akkor a következő volt: 55 százaléka síita arab, 20 százaléka szunnita arab és 16–20 százaléka (szunnita) kurd, a fennmaradó 5 százalék keresztény és kevés zsidó. A helyzetet bonyolította, hogy Irak lakosságának több mint fele síita ugyan, de a gazdasági és politikai életben kulcspozícióban a szunniták voltak.

1980 elején az iraki kormány bejelentette, hogy nem tartja magát az algíri kompromisszumhoz. 1980 szeptember 22-én indította el az iraki elnök, a szunnita Szaddam Husszein csapatait a belviszályok következtében meggyengült síita nagyhatalom, az akkor már hivatalos nevén Iráni Iszlám Köztársaság ellen. Számításai nem váltak be. „Villámháborúja” elhúzódott, 1980-tól 1988-ig, amelyben másfél millió ember halt meg egy döntetlenért. A fegyveres konfliktus éveiben az iraki propaganda mágusoknak és tűzimádóknak nevezte az iráni síitákat, az irániak viszont Allahot gyalázó ateistáknak az iraki vezetőket.

A Szaddam Husszein-rezsim 2003. áprilisi bukásával megszűnt Irakban a szunnita uralom, ami lehetővé tette a síita többség (részaránya már 60 százalék) számára a politikai részvételt és a hatalomhoz való hozzáférést. Ugyanakkor rendeződött Bagdad és Teherán 1958 óta feszült viszonya. Az iraki választásokon a szavazatok többségét rendszeresen az Irán-barát politikai szervezetek, mint a radikális síita pap és hitszónok, Muktada al-Szadr alapította politikai blokk (koalíció) és más síita tömörülések szerezték meg.

Irán és Szíria

Szíria, teljes nevén Szíriai Arab Köztársaság függetlenségét Franciaországtól (még a németbarát, kollaboráns vichy-i kormánytól) 1941. szeptember 27-én kiáltotta ki, de valódi és teljes függetlenségét csak 1946. április 12-én ismerték el. 18 millió főnyi lakosságának etnikai megoszlása (anyanyelve) szerint 90 százaléka arab, 6 százaléka kurd, 2 százaléka örmény, a többi egyéb. Vallás szerint a megoszlás: 89 százaléka muzulmán, ebből 79 százalék szunnita, 7–12 százalék alavita, 2 százalék drúz és egyéb. Az első világháború után a Szíriát az összeomlott Oszmán Birodalomtól birtokukba átvevő franciák – tekintettel az arabok vonakodására – szívesen toboroztak katonákat a kurd kisebbség köréből. A kurdok szinte teljesen kisajátították a vezető katonai tisztségeket, s a franciák távozása után (1946) két kurd tábornok (Husni az-Zaim és Adib Sisakli) is magához ragadta a hatalmat. Amikor 1954-ben megbuktatták Sisakli diktatúráját, a kurd tiszteket eltávolították a vezető pozíciókból.

Az 1970-es államcsínyt követően a Baath Párt és az Aszad család vette át az ország irányítását. Háfez el-Aszad, majd 2000-ben bekövetkezett halála után kisebbik fia, Bassár el-Aszad lett a vezető. Uralmuk alatt az ország totalitárius diktatúrává vált, kiterjedt titkosrendőri apparátussal. Ugyanakkor a helyi alavita („Ali követői”) közösség vált az ország politikai életének legfontosabb tényezőjévé, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többsége szunnita. Az alavita vallású Aszadok Szíriájának legfőbb szövetségese a síita Irán volt, területén akkor iráni csapatok állomásoztak, de fontos a Szovjetunió utódjaként Oroszország jelenléte is.

2011 márciusában polgárháború tört ki. A másfél évtizednyi ideig tartó, milliós menekültáradatot gerjesztő vérengzés végén 2024. december 8-án Törökország támogatta ellenzéki erők foglalták el (gyakorlatilag harcok nélkül) a fővárost, Damaszkuszt, Bassár el-Aszad elnök pedig Oroszországba menekült. Ezzel véget ért a fél évszázados Aszad-korszak, az alavita hegemónia és a Damaszkusz és Teherán közötti különleges kapcsolat.

Megállapítható, hogy 2003–2004-től, a Szaddam-, illetve az Aszad-korszak után Irakban és Szíriában ellentétes folyamatok játszódtak le a síita–szunnita viszonyban és az Iránnal való kapcsolatokban. Irakban a síiták, Szíriában pedig a szunniták nyertek teret, Irak közeledett, Szíria pedig távolodott Irántól.

Irán és Izrael

Mohammad Reza Pahlavi sah feltétlen Amerika- és Izrael-barátságot tanúsított uralkodása idején, és ennek megfelelően alakultak akkor az iráni–amerikai, illetve az iráni–izraeli kapcsolatok. Az 1979-es iráni forradalmat követően Irán és Izrael viszonya ellenségessé vált. A jelenlegi iráni kormány nem ismeri el Izrael létezését, a zsidó államra csak „cionista entitásként” vagy „cionista rezsimként” hivatkozik, melyet meg kell semmisíteni. Izrael szerint a legnagyobb veszélyt számára a Közel-Keleten Irán jelenti. A június 13-án kezdődött hadműveletének bejelentett célja a perzsa állam nukleáris programjának megsemmisítése. Egyes sajtóhírek szerint további cél a rezsimváltás, az ajatollahok hatalmának megdöntése.

Irán és Bahrein

Június 22-én reggel az Egyesült Államok – Izraelt támogatva – lebombázta Irán három nukleáris létesítményét (Fordó, Natanz és Iszfahán). Az amerikaiak jelezték, hogy nem Iránnal, hanem annak nukleáris programjával állnak háborúban. Ezek után mit léphet Irán? Lezárhatja a Hormuzi-szorost a hajóforgalom előtt, ami olajárrobbanáshoz vezethet, továbbá fegyveres válaszcsapásokat intézhet a térségbeli amerikai katonai bázisok ellen. Utóbbi megtörtént, előbbi nem.

Irán közelében négy ország – Irak, Katar, Bahrein és Kuvait – területén állomásoznak amerikai katonák. Június 23-án Irán rakétatámadást intézett az USA iraki és katari katonai támaszpontjai ellen. A Perzsa (Arab)-öbölbeli, a szaúd-arábiai partoktól 25 kilométerre fekvő szigetország, Bahrein (teljes nevén Bah­reini Királyság) vezetése is iráni támadástól tartott. Már június 22-én mindenkit arra kért, hogy kerüljék el a főutakat és az államigazgatásban 70 százalékos otthoni munkavégzést rendeltek el.

Bahrein sziget, önálló királyság helyzete sajátos. Itt a lakosság mintegy 60 százaléka a síita iszlám híve, a király azonban (és az uralkodói család) szunnita vallású. Ez szinte állandó belső feszültség forrása. Korábban Irán igényt tartott Bahrein területére, de a térség arab államainak reakciójától tartva jegelte ezt a szándékát. A 2011 februárjában kezdődött tömegmegmozdulásoknak (fő okuk: szunnita kisebbség uralkodik a síita többség felett) a szaúd-arábiai és katari rendőri erők megjelenése vetett véget (2011. március 14.). A bahreini arabok a lakosság 63 százalékát teszik ki, ebben a közegben azonban a vallási hovatartozásnak van prioritása. Az iráni–iraki háborúban számos bahreini síita harcolt iráni oldalon.

E kusza viszonyrendszerben kedvező hírnek számít, hogy június 24-én éjféltől teljes tűzszünet lépett életbe Izrael és Irán között.