A résztvevőket a zabolai sportpályán Balogh Zoltán esperes köszöntötte, majd az egyházmegye zászlójának ünnepélyes felvonását követően a patinás, kazettás mennyezetű templomba vonultak. Itt Jakab István, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora hirdette az igét a Zsoltárok könyve 71. részének 5. versére építve: „Te vagy, Uram, reménységem, bizodalmam ifjúkorom óta.” Mint hangsúlyozta, a reménység nem korfüggő, nem élethelyzethez kötött, hanem Isten ajándéka, amely végigkísérhet egy emberöltőt. A zsoltár egy idős ember hitvallása, de egyben egy „gazdag ember” vallomása is – hiszen „a gazdag az, akinek van reménysége, és akinek reménysége az Úrban van”. A lelkipásztor szerint a reménység ma különösen ritka kincs: sok fiatal, bár életerős, tettre kész, mégis a reménytelenség csapdájába esik.

A prédikáció egyik emlékezetes példázata egy idős ember történetét idézte fel, aki élete során minden bántás után hazavitt egy követ, és elrakta – sérelmei emlékeként. „Te milyen köveket gyűjtesz?” – hangzott a kérdés. „Sértéseket vagy hálás emlékeket? A múlt lehet önsajnálat forrása, de lehet oltárkő is, ahogy Sámuel próféta mondta: Mindeddig megsegített minket az Úr.” A prédikációban hangsúlyozta: a keresztény reménység nem egy fellobbanó hangulat, nem egyszerű optimizmus, hanem Isten közelségén nyugvó, folyamatosan jelen lévő valóság. A remény nem azt jelenti, hogy „majd csak lesz valahogy”, hanem azt, hogy az ember imádkozik, dolgozik, és közben bízik abban, hogy Isten vele van. A lelkipásztor humorral élve így fogalmazott: „Régen a magyar nép szent madara a turul volt. Ma sokan a sült galambra várnak.” De azt is hozzátette: „A keresztény ember nem a sült galambra vár, hanem az élő reménységbe kapaszkodik – nemzedékről nemzedékre.”

Az igehirdetés személyes példákkal és mély lelkiséggel világította meg a krisztusi reménység lényegét. Egy asszonytestvér szavait idézte fel, aki számára a templomi harangszó az isteni jelenlét szimbóluma lett: ott volt az örömben, a házasságkötés pillanatában, és ott volt a fájdalomban is, amikor édesapját kísérték utolsó útjára. „A harang számomra azt jelenti: Isten itt van köztünk, jóban és rosszban.” Jakab István hangsúlyozta: a templom nemcsak kő és fa – akkor válik igazán széppé, ha benne együtt van az Isten népe. Az istentisztelet, a közös ének, az úrvacsora és a tekintet, amelyben ott van az ölelés – mind-mind az élő közösség részei. 

A záró istentiszteleten úrvacsoraosztásra is sor került, ezt követte a templomban tartott kórustalálkozó, majd szakácsművészeti szemle, sporttevékenységek, gyermekfoglalkozások és keresztyén zenekarok fellépései zárták a rendezvényt.

Az idei Kálvin-hét zárónapja a gyülekezeti közösségnek adott hangot és formát – együttlétben, énekszóban, kenyértörésben és szeretetben. A szervezők hálás szívvel köszönték meg a közreműködők szolgálatát, külön kiemelve a barátosi Ferencz Ernő Református Fúvószenekar fellépését, a kórusokat és egyházi-ifjúsági zenekarokat, a gyülekezetek által hozott vendégváró falatokat, valamint a Zabolai Református Egyházközséget, amely idén a zárónap házigazdájaként példás módon látta el a szervezési feladatokat.