Most, hogy a holokauszt gyászos következményeiről, borzalmairól, a megemlékezésekről olvasok a Háromszékben, nem tudom megállni, hogy egy nyolcvan évvel ezelőtti emlékemről ne írjak. Azóta őrzök egy képet az agyam rejtett zugában egy fiatal néniről, akivel hatodik éves koromban találkoztam hazánktól távol, az osztrák fővárosban. A nagy idegenségben rövid és számomra szokatlan volt a találkozás. A kép azonban annyira éles, hogy szemem valósággal beitta, agyam pedig maradandó emlékké nemesítette. Szürke és lehangoló délután volt. Szótlan szüleimmel a Vár irányába tartottunk – szerettem ezeket a sétákat, amelyek legtöbbször az általam kedvelt helyekre vezettek, de azokat is, amelyek minden cél nélkül új, addig ismeretlen élményhez juttattak –, és a Kasperle Theater marionett-bábszínház felé kanyarodva a lezárt épületegyüttes miatt letértünk a tér felé. Az épület mögött férfiak és nők csákánnyal és lapáttal takarították a bombázás nyomait, a romokat. Megálltunk mi is nézelődni. Váratlanul ért, össze is rezzentem, amikor édesapám erőteljes hangját meghallottam. Klotild! – kiáltotta.

Egy megismételt kiáltás után egy néni felegyenesedett és felénk fordult a csoportból. Tett egy-két bizonytalan lépést, majd édesapám integetésére szaladni kezdett. Amikor hozzánk ért, a levegőt kapkodva beszélni kezdett. Könny csordult le az arcán. A mondatfoszlányokra nem figyeltem, csak őt bámultam. Nagyon szép volt. Hullámos, barna haja a válláig ért, csattal tűzte a füle mögé. Fehér blúzt és sötét szoknyát viselt. A blúzon azonban egy nagy sárga csillag éktelenkedett. Tekintetem azon időzött, amikor fölém magasodott az őrök egyike. Verfluchter! – üvöltötte a német katona. A szó jelentését akkor nem ismertem, de az őr eltorzult, gyűlölködő, ijesztő volt. Az „átkozott” vagy „a fene egyen meg!” jelentésű szóra Klotild néni megfordult, és miközben visszairamodott a csoporthoz, lapátja többször is csikorogva a járdához ütődött. Verkohren! (Közlekedni!) – ripakodott parancsoló hangnemben ránk is a katona. Édesapám átkarolta édesanyámat, engem magához rántott, és nagyon gyorsan elvegyültünk a tömegben.

A nagyon rövid, röpke találkozáskor a fiatal néni csak arról számolt be, hogy a zsidókat összeszedték Sepsiszentgyörgyön. A férjével másokkal összezsúfolva tehervonaton érkeztek azelőtt való estén Bécsbe. A férjét más munkára vitték, s ő azóta sem tud róla semmit. A történtek idején én a miértek korszakában éltem, ám azon az estén a sok kérdésemre kevés választ kaptam. Évek teltek el, míg a tudatomban helyére került minden.

A néni nem tért vissza szülővárosába, de emléke itt él közöttünk.

Török Brigitta ny. tanár