Mondom, hogy én szeretem az ilyen közös programokat, de nagyon remélem, hogy azért neki sem olyan rossz. Legalábbis nem úgy néz ki, nem először csapunk a lovak közé együtt. Verőfényes napsütés, szól a zene (generációs válság nincs, ki tudunk egyezni, sőt, közös zene is akad bőven), dumálunk. Idáig rendben is volnánk. Még a forgalom sem észveszejtő, csak a kamionok miatt dühöngök. Azokból azért kijut jó pár, és bár nem hajt a tatár, nem vagyunk időhöz kötve, bosszant az arroganciájuk, hogy finoman fogalmazzak. Tulajdonképpen az hoz ki a sodromból, amikor elég hosszú távon meg lehetne előzni egy lassan haladó, böhöm nagy járműt, ha csak pár centinyi kilátást engedne maga mögül. De nem, a kamionos az atyaistennek sem enged a huszonegyből, csigalassúsággal araszolunk mögötte. Egyre nagyobb a sor, képtelenség kipattanni. Aztán, egyszer csak mégis sikerül, de amint visszapillantok, látom, hogy a többiekkel folytatja ugyanazt a játékot. Nagyon unatkozhat, ha neki még az is szórakoztató, hogy kitoljon másokkal. Mert csak azért is, majdnem az út közepén ágál a magaslatból. Pufogok, hogy milyen ember az ilyen, hogy szorul valakibe ennyi érzéketlenség?

Aztán, hogy, hogy nem, megint kárpótolnak máshol, és helyére billen a mérleg. Az történik ugyanis, hogy egy falu végéhez közeledve utamba kerül egy lapos valami, amiről azt gondolom, hogy csak vacak papundekli. Átgurulok rajta, de már érzem is, hogy ezt nem ártott volna kikerülni, ez mégsem egy ártalmatlan kartonpapír volt. Kis idő múlva kezd csattogni a bal hátsó kerekem, gyorsan félrehúzok. Hát persze, palacsinta lett a gumiból. Na, mi legyen? Pótkerék van, emelő van, de életemben nem cseréltem kereket. Ott állunk az út szélén, mellettünk a csomagok, és a nagy nehezen kirángatott pótkerék. Enyhén bepánikolok, szerencsére a lányom, mint általában, józanabb, nyugalommal kezeli a helyzetet. Szerinte le kell inteni egy autót, valaki majd csak segít. Meg is próbálom, de egyelőre mindenki kikerül. Aztán, derült égből, egyszer csak félrehúz egy autó, kiszáll egy férfi, és csak annyit kérdez, hogy van-e emelőnk, mert ha nincs, hozza az övét. Pikk-pakk, kerék lecserélve, alig tudom megköszönni, máris visszapattan az autójába.

És most jön a lényeg! Nem arra tartott, mint mi, nem útközben vett észre. Mire magunkhoz térünk, visszafordul, és eltűnik a hátrahagyott falu irányában. Mintha valahonnan egy angyalt küldtek volna a segítségünkre, csak állunk és bámulunk. Ha mégsem angyal volt, csak az lehet a magyarázat, hogy látta, amint kihasadt kerékkel, két boldogtalan nőszemély csattog ki a falujából. Sejtette, hogy bajban leszünk, utánunk jött.

Kit érdekel ezek után egy undok kamionos? Az ember ilyenkor napokig röpköd a boldogságtól, mintha tényleg angyalt látott volna. Az már csak bónusz, hogy hétvége ide-oda, további segítőkész embereknek köszönhetően két perc alatt a pótkerék helyett másik került az autómra, hogy ami pót-, az maradjon annak, mert sosem lehet tudni…

A várva várt koncertekről, találkozásokról, hajnalig tartó traccs­partikról nem is beszélve. Hazafelé önfeledten danolásztuk mi is a közösen választott zenéket. Akinek ilyen angyala van, azt már nem olyan könnyű egy kis undoksággal kihozni a sodrából.

Albert Levente felvétele