Az osztály szép volt és eredményes, mondhatni sikeres, mert szinte mind a harminchatan végigjárták a középiskolát – öten kimaradtak, eltávoztak, időnap előtt hazamentek, leérettségiztek harmincegyen, s közülük senki nem választotta az országból kifelé vezető utat.

Történt, hogy 1971-ben a fővárosi döntés értelmében magyar tannyelvű líceumi osztály létesülhetett a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti szakiskolában. Ez azért volt különlegesség, mert vagy másfél évtizeddel korábban a nyári vakáció alatt a szakoktatás teljesen román nyelvűvé vált. Ezt azért tudom pontosan, mert volt elemista osztálytársaim, akik közül legtöbben a szakmunkásképzést választották, bizony elszomorodva mondták, hogy a nyári vakációról visszatérve mestereik nem anyanyelvükön, hanem románul köszöntötték őket, s így is folyt ezentúl az oktatás.

Ez történt a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti iskolával is, amely induláskor vegyes tannyelvű volt, sőt, magyar nyelven kitűnő könyvelőket képző technikum is működött itt. Az iskola egyike volt a fogyasztási szövetkezeti hálózat tanintézményeinek. Nem minden megyében volt ilyen oktatás, ezért a tanulótoborzás országos volt, mint egyébként a textiliskolában is. És láss csodát, 1971 tavaszán az iskola akkori igazgatója, akivel jól ismertük egymást, fontos üzenettel küldte hozzám egyik alkalmazottját, hogy hagyjak mindent, s keressem fel az intézetben. Én akkor a Megyei Tükör című lap belső munkatársa voltam, ami viszont nem akadályozott meg abban, hogy a Székely Mikó Kollégiumban óraadó tanárként, sőt, osztályfőnökként is dolgozzam. Ez abban az időben történt, amikor két-három évre letiltották a kívülről betanító óraadók fizetését, azt hiszem, egyedüli voltam, aki így is vállaltam a megbízatást, annál is inkább, mert kicsengetés előtt állt az osztályom. Lementem hát az iskola igazgatójához, aki tájékoztatott, hogy a megyei szövetség kérésére a központ engedélyezi egy magyar tan­nyelvű líceumi osztály indítását, s az én közreműködésemre azért lenne szükségük, mert felvételiztetni kell magyar nyelvből a jelentkezőket. A jelentkezőket tulajdonképpen a vidéki fogyasztási szövetkezetek irányították ide, hogy majdan képzett szakemberekként dolgozzanak a hálózatban.

Az akkori szokáshoz híven nagy, harminchatos létszámú osztály született, legalább huszonnyolc települést képviseltek a Székelyföldről és a szomszédos megyékből. Az önkéntesen, felkérésre vállalt felvételiztetés azonban azzal is járt, hogy az igazgató rám bízta a francia nyelv tanítását, s az esztendők folyamán franciából is felvételiztetnem kellett az induló, de csak román tannyelvű technikumba vizsgázókat. Az kissé bántott, hogy a magyarórákat nem ruházták rám, de ami késett, nem múlott: január elején, a második évharmad kezdetekor újból jött a küldönc: megkért az igazgató, hogy mindent hagyjak, s keressem meg. A világ legfurcsább kérésével állt elő: arra kért, hogy mivel az óraelosztáskor elfelejtették a magyar nyelv és irodalom tantárgyat feltüntetni, én lépjek be, s a második évharmad első heteiben adjam le az elmulasztott tananyagot, és minél hamarabb zárjam le a diákokat.

Mivel mindenki bentlakó volt, s a tanterem mindig rendelkezésre állt, nekiláttunk a közös munkának. A tanulók részéről a legnagyobb megértést és egyetértést tapasztaltam. Persze, megmaradtak nekem az órarendben az órák, s bár nem volt feltétel, de az igazgatóság minden megtartott órát kifizetett. És kezdtünk színházba járni, énekelni, táncolni, s ebben az én osztályombeli leányok páratlanok voltak. Tanév végén elbúcsúzott tőlük addigi osztályfőnökük, a nagyon kedves és mindig bátorító közgazdásznő, aki annak dacára, hogy a szaktárgyakat nem engedték anyanyelven tanítani, ezt mégis megtette.

Tizedik osztálytól aztán, mert elbúcsúzott a mikós osztályom, osztályfőnökké váltam a szövetkezeti iskola egyetlen magyar líceumi osztályában. Ragyogó közösségbe csöppentem, s bár akadt éppen elég gond is, az intézmény fegyelme, munkakedve, eredményessége nem szenvedett csorbát. Talán magától értetődő volt, hogy a líceumi magyar osztály volt az iskola lelke, s az ország legeldugodtabb faluiból is idevezényelt lányok és fiúk megtanulták becsülni, tisztelni egymást, a helyet, ahol tanulnak, a pedagógusokat, akik oktatták, egymás nyelvét és szokásait. Hétvégeken nem csitult az ebédlő, mely előadóteremmé változott, színművészekkel találkoztunk, s amire magam is büszke vagyok: a három esztendő alatt mindenhová ellátogattunk, ahonnan az osztálytársak érkeztek. Nyilván, ezek az autóbuszos kirándulások nem csupán a családlátogatásban csúcsosodtak ki, hanem célunk volt minél többet látni a bejárt útvonal nevezetességeiből. Közben elindult és készült az új iskolaépület, a műhelycsarnok, s lehet, egyetlen más tan­intézet sem dicsekedhet azzal, hogy olyan iskolaépületből ballagtak el, amelynek építésében fizikai segítséget is nyújtottak.

Nem csodálkozott végül senki, amikor bejelentettük: a kicsengetés utáni búcsúbanketten a szülők is részt vesznek. 

Most, az ötvenéves találkozón kezembe nyomták a négy év alatt készült, írt, rajzolt titkos naplót. Hogyne jutna eszembe a Csittvári krónika Jókai csodálatos regényéből, s ha innen, ebből az osztályból nem is került senki világmegváltó magaslatokra, de szóbeli beszámolóik alapján bizton mondhatom, annyi éven át ők voltak egy-egy vidéki település kisebb vagy nagyobb közösségének megbecsült könyvelői, pénzügyi és áruszakértői, banktisztviselők, s ha nem is jutottak túl sokan magasabb beosztásokba – habár ilyenek is akadtak –, most, a nyugdíjazás után felszusszanhatnak: igazi szép munkát végeztek. Beleértve ebbe szülői és nagyszülői feladatvállalásukat is. Én, tanárukként és osztályfőnökükként, megnyugvással tettem le kezemből az egy ültömben elolvasott Krónikát. Szép munka volt. Ez is, az is. A négy esztendőt bemutató krónika meg a négy esztendő alatt elvégzett vetés és aratás. Amit én még ígérhetek: ha netán lesz ötvenegyedik találkozó, közösen fogjuk elolvasni a mi csittvári krónikánkat.

Zárszóként: indult még egy líceumi osztály a miénk után, de az már kétnyelvű lett: fele román, fele magyar.

Péter Sándor