– Az emberek többsége egyfajta „hanyatt eséses” hozzáállással fordul a klasszikus zenéhez. Mi kell ennek a kissé sznob viszonyulásnak a felpuhulásához?
– A klasszikus zenét vagy koncerttermi viselkedéskultúrát jellemző templomi hangulatnak zenetörténeti okai vannak. A 19. század közepétől kezdve ugyanis a zeneszerzők egyre inkább úgy tekintettek magukra, mint a művészet papjaira. A koncertteremben ülő néző viselkedéskultúrája nagyban hasonlít a templomban ülő hívőére. Ülünk szépen csendben, a templomban néha énekelünk is, de azért többnyire nem szólunk bele abba, ami az oltár mellett vagy a koncertterem színpadán történik. Nézünk fel a fekete ruhába öltözött emberre, aki valamilyen isteni dolgot közvetít felénk. Az 1809-ben elhunyt Joseph Haydn még úgy gondolta magáról, hogy nem több Isten eszközénél, akin egyszerűen áthalad az ihlet, és azt megírja egy zeneműben Isten dicsőségére. De nem gondolta magát papnak, legfeljebb élete vége felé egy picikét. E tudat egyfajta mellékterméke ennek a zenetörténeti folyamatnak, a közönség is elkezdett úgy viselkedni, úgy beszélni a klasszikus zenéről, mint egyfajta templomi dologról. Ebből alakult ki a mai rendkívül sznob világ, amelynek felpuhulását én nem érzékelem. Változatlanul domináns az a sznob igény, hogy elmegyek koncertre, hallgassunk valami szépet, de lehetőség szerint az életemet semmi se bolygassa meg. Holott a zenének tulajdonképpen az lenne a feladata, hogy kicsit kizökkentse az embert a lelki komfortzónájából.

– Az opera műfaja ebben a tekintetben milyen helyet foglal el?
– Az opera alapvetően populáris műfajnak indult, aztán menet közben valamilyen magasabb piedesztálra költözött. A 16. század végi Itáliában a nagyon gazdag urak saját belső szórakozása volt, és meg is maradt amolyan arisztokratikus műfajnak. Aztán jött a folyamat piacosított része, ezért kellett rengeteget komponálnia Rossininek meg Donizettinek, egy-két hét alatt összedobni egy operát. Ennek a helyét vette át – legalábbis piaci szempontból – az operett, illetve a musical. Egy musicalszínház ma képes nyereségesen működni, az opera viszont tulajdonképpen visszaérkezett oda, ahonnan jött: csak állami fenntartásból tud létezni. Akiknek lenne rá pénzük, nem feltétlenül akarnak operát finanszírozni.

– Ha már piaci szempontok: több híres zeneszerző megrendelésre, nagyon gyorsan, hetek alatt írt operát. Ebben a tekintetben is beszélhetünk futószalagról?
– Igen, de ez alapvetően zeneszerzői habitus kérdése. Rossini tizenhárom nap alatt írta meg A sevillai borbélyt, Kurtág György viszont több mint egy évtizeden át komponálta a Fin de partie – A játszma vége című egyetlen operáját. Mozart a prágai premier reggelén adta át a Don Giovanni nyitányát, azt hiszem, ezt ma már egyetlen zeneszerző sem vállalná, operaház meg pláne nem. Amikor 1816-ban Franz Schubert megérkezett Bécsbe, tombolt a Rossini-láz, és ő nem értette, miért vannak oda az emberek Rossiniért. Megírt hát gyorsan két nyitányt olasz stílusban, tessék, ilyet én is tudok. Puccini viszont egész életében húszórányinál alig több zenét komponált, mégis ott van a topligában.

– Zenetörténeti könyvei némi túlzással demitizálási kísérletek, ugyanakkor nyilván azt a célt szolgálják, hogy közelebb hozzák a zeneszerző személyét, emészthetőbbé tegyék a klasszikus zenét. Szinte mindenkihez „hozzányúlt” – Bachot leszámítva…
– Így van, de ennek igen prózai okai vannak. Először is bennem nincs semmiféle olyan küldetéstudat, amire utal. Amikor 2008-ban a Bartók rádióhoz kerültem, az első fél évben még nem tudtam eldönteni, mit várnak a hallgatók, mit várok én magamtól, illetve mit várnak el tőlem a főnökeim. Félévnyi küzdelmet követően a rádió elnöke, Such György egy értekezleten azt találta mondani: hagyjátok Ádámot, hadd csinálja azt, amit akar. Ha nem jön be, én fogom kirúgni. Felszabadító érzés volt, megpróbáltam. A hallgatók elkezdtek reagálni, nagyon sokan úgy, hogy ez nem tetszik nekik. Az egyik ilyen visszajelzés porig alázó volt, de vicces, beolvastam adásba is. Így hangzott: tisztelt Bősze úr, minden reggel bekapcsolom a Bartók rádiót, hogy meghallgassam, ki az aznapi műsorvezető. Örömmel írom önnek, hogy már a Petőfit hallgatom. Attól a pillanattól kezdve mintha átkapcsoltak volna bennem valamit: csakis azzal kezdtem törődni, hogy azt csináljam, ami és amilyen én vagyok. Újabb felszabadítási momentum volt. Rájöttem, akkor érzem jól magam, ha úgy csinálom a dolgokat, amilyen az én természetem. Én 16 éves koromig nem hallgattam komolyzenét, ha valahol megszólalt, három másodperc után elfutottam onnan. Sex Pistolst hallgattam, punk zenét. Rendkívül későn, nem Kodály-módszer szerint, autodidakta módon kezdtem tanulni, nem voltam tehetséges zenész, nem volt jó fülem, így lettem zenetörténész. Én nem zenéről írok és beszélek, hanem a zenetörténetről. És nem térve ki a kérdés elől: Bachtól nem félek – Beethoventől féltem egy kicsit… –, benne lesz a Mozart bikiniben című készülő könyvemben, amely a zeneszerzők öltözködési szokásairól szól. Szóval vannak terveim Bachhal is, de csakis zenetörténeti szempontból, nem a Kunst der Fugét kívánom elemezni.

– Honnan a késztetés, hogy ilyen módon nyúljon a zenetörténelemhez?
– Nem tudom, szerintem csak sodródom az árral. Annak idején az egyik barátom ösztökélésére adtam be a pályázatomat a Bartók rádióhoz, a Bartók viszont nagyon sokat segített rajtam. Elkezdtek érkezni a felkérések először koncertműsor-vezetésre, aztán ilyen-olyan előadásokra. Arra gondoltam, csinálok egy stand-upot, amiben simán benne volt a bukás kockázata, de aztán nem az lett belőle. Jöttek felkérések könyvkiadóktól is, de én sokáig nemet mondtam, egyszerűen nem volt rá időm. Amikor viszont eldöntöttem, hogy eljövök a Bartók rádiótól, az utolsó felkérőnek, a Libri Kiadónak megírtam, ha még áll az ajánlatuk, felszabadul némi energiám. Annak idején az első előadás-sorozatom a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, de alig jöttek rá emberek. Aztán az egyik meghívóm elmondta: ez azért van, mert a te közönséged főleg idős emberekből áll, akik az egészségükkel folyamatosan foglalkoznak, gyógyszertárba meg orvoshoz járnak. Biztos, hogy nem akarnak halálos betegségekről hallani. Ugyanez volt a kiadó álláspontja is. Akkor most írjak a nagy zenészek szerelmeiről? – kérdeztem vissza. Igen, volt a válasz. Végül is örömmel mentem bele.

– Őrizgetek egy nagyon pozitív élményt önnel kapcsolatban. A Bécsi Filharmonikusok egyik újévi koncertjének közvetítésében Bősze Ádám a balettkar egyik székelyföldi származású táncosára, Ledán Eszterre hívta fel a figyelmet. Mi tagadás, jólesett ez a figyelem és szakmai igényesség a szentgyörgyi lokálpatriotizmusomnak. Ön miért tartott fontosnak megosztani a hallgatósággal egy ilyen információt?
– A bécsi újévi koncert műsorvezetési szempontból is speciális eset. Rendkívül alaposan megtervezett, nagyon pontos forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok, előzetesen három koncerten is mindent lemérnek. Kísérőszöveget adnak, háttéranyagot, a felkészülés tőlem legalább két teljes nap odafigyelést igényel. Az osztrákoktól kapott információrengetegben volt valami, ami megmozgatta a fantáziámat: egy szentgyörgyi lány táncol az előadásban. Lehet, hogy az osztrákoknál egy lábjegyzet volt csupán, nálam viszont jóval előbbre került, mert én a magyar közönségnek beszélek. Sokkal fontosabb volt, mint hogy Johann Strauss éppen abban az időben megfázott és penicillint kellett szednie. Mert számomra egyszerűen teljes alapvetés, hogy összetartozunk.

Bősze Ádám
Zenetörténész, zenei antikvárius, rádiós műsorvezető, a Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke, több kulturális rendezvény és zenei közvetítés moderátora. Budapesten született 1968. május 20-án. 1982-ben felvételt nyert a budapesti Eötvös József Gimnáziumba, családja azonban az esztergomi Ferences Gimnáziumba íratta be. Érettségi után sikertelenül felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Ezt követően belépett a ferences rendbe, szerzetesként a Ferences Hittudományi Főiskolán, majd ezzel párhuzamosan – a rend beleegyezésével – a Zeneakadémia zenetudományi szakán tanult. Budapesten és Esztergomban templomokban orgonált, iskolában ének-zenét tanított. Nyolc év után kilépett a rendből, világi pályára állt, diplomát szerzett a Zeneakadémián. Pályáját zenekritikusként kezdte, majd újságíróként folytatta, 2008 és 2023 között a Bartók rádió munkatársa volt, a Muzsikáló reggel és Muzsikáló délelőtt adásainak műsorvezetője. Rendszeres házigazdája és szakkommentátora volt a New York-i Metropolitan Operaházból és a Bayreuthi Ünnepi Játékok előadásairól élőben közvetített operaprodukcióknak. Könyvei: Nagy zenészek, nagy szerelmek. A zenetörténet hálószobatitkai (Libri, 2023), Muzikális bestiák. Rémes könyv a zenéről (Libri, 2024). Díjak, kitüntetések: Prima díj a Magyar Sajtó kategóriában (2018).