Hogy mikor került az Erzsébet park elejére a pontos időt mutató óra, arról nem számolt be a sajtó, nyilván, egy parki bútorzatnak minősülő alkalmatosság köztérre helyezése nem annyira jelentős esemény. Minden bizonnyal akkoriban, amikor a maroktelefonok még nem voltak annyira elterjedve, mint manapság. (Nem tudom, hihető-e az adat, de minap futott szembe velem valamelyik hírforráson, hogy Romániában nagyobb a zsebben lapuló távbeszélők száma, mint az ország lakossága.) És azokban az időkben – hajlamosak vagyunk úgy emlékezni akkorra, mint történelmi távlatra, holott csupán néhány éve volt, még két évtizede sem – jó ötletnek tűnhetett forgalmas helyre a pontos időt mutató órát kitenni, mert bár a Bazár tornyán levőket sok esztendei kényszerpihenő után akkorra már újra működésbe hozták, csakhogy a négy szerkezet mutatói ritkán állnak egyszerre ugyanabban a pozícióban, s hogy mikor melyikük van legközelebb a valósághoz, azt talán még a kártyavető cigány asszony sem tudja megjósolni. Tehát a város beszerzett egy utolsó generációs, jelet valamelyik műholdról kapó óraszerkezetet, leírása szerint pontosabban mutatja az időt, mint azt a rádió bemondja, holott az is automatizált rendszerrel működik, és szintén az égből kapja a jelet. De úgy tűnik, az éterben több ilyesfajta sugárzó alkalmatosság is kering, pár évvel ezelőtt, mikor az óra állványán a rozsda még alig kezdett virágzani, összehasonlítottam a telefonom kijelzőjén megjelenő időt az óráéval, s némi különbség mutatkozott is.

No de a szólás úgy tartja, kicsire nem adunk, hát ne is foglalkozzunk ilyen apróságokkal, az idő amúgy is relatív, s ahogy múlik, úgy haladnak előrébb némely folyamatok. Például a rozsdásodás, az a fránya jelenség, amely lassan kikezd mindent, ami fémből van, kivéve tán az idő vasfogát. A parki óra tartószerkezetének alját pedig mintegy két éve már olyannyira elpusztította a korrózió, hogy félő volt, ha valaki nekitámaszkodik, kidől mindenestől. Talán ki is próbálta valamelyik atyánkfia, bár lehet, nem az állvány stabilitását szándékozott felmérni, hanem az Erzsébet park leírását védő üveglap tartósságát, és ahogy az szokott történni erőszak alkalmazásakor mindig: az egyik félnek engednie kellett. Törött üveggel, szétmálló tartószerkezettel nem maradhatott tovább a parki dísz: elhatároztatott felújítása.

És ekkor kezdődött a pontos óra kálváriája. Nem lett volna vele sok munka, az alsó fém zárt szelvényt kellett volna kicserélni, az állvány többi részét letakarítani, valamelyik jól bevált rozsdavédő szerrel lekenni, végül festés, és mehet vissza a helyére. Pepecselő mester keze alatt is egy hét alatt elkészül az ilyesmi, csakhogy az óratartó nemhogy egy elpiszmogó, hanem egy nagyon is Pató Pál-os szakihoz került, aki ha rá is nézett olykor a sarokban gubbasztó vasdarabra, legfennebb annyit mormogott bajusza alatt: „Ej, ráérünk arra még!” Pedig kapacitálták illetékes helyről számtalanszor, míg végül a sok noszogatást megunta a mester, és továbblódította az állványt egy céghez. 
 

Aztán itt is pihent pár hetecskét, mint mondani szokás, fel kellett vennie a műhelyszagot. Illetékes helyről továbbra is érdeklődtek sorsa felől időnként, egyszer majd csak sorra kerül, jött a megnyugtató válasz. És tényleg sorra került, mert mint tudjuk, jó munkához sok idő kell, másfelől hamar munka sose jó, amúgy pedig a közmondások valóságtartalmát is igazolni kell olykor.

Száz szónak is egy a vége: visszakerült az Erzsébet park pontos órája a helyére végre. Ez már mégiscsak nagy esemény lehet, ha a sajtó beszámol róla.

A szerző felvétele