Nagyon sok olyan festmény, grafika és szobor van, amiről tudjuk, hogy létezett – leírásokból, fényképekből vagy éppen karikatúrákról valószínűsítjük, milyen színek dominálták, kiket ábrázoltak, települések melyik sarkát örökítették meg –, de már évtizedek óta azt sem sejtjük, hol lehetnek. Csak reménykedhetünk, hogy a történelem viharában nem tűntek el végleg. Néha kitartó munka kell (újra)felfedezésükhöz, néha meg szerencse. Emlékezetes történet 2008-ból: miközben Barki Gergely kislányával karácsonykor a Stuart Little – Kisegér című hollywoodi filmet nézte, meglepődve fedezte fel az egyik jelenetben, hogy a falon Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című nyolcvan éve lappangó remekműve lóg. Hogy kiderítse, hol lehet az 1999-ben készült film díszletében szereplő alkotás, kitartóan addig nyomozott, míg megtalálta, s hazahozta; azóta ezernél is több festmény megtalálásában vett részt.
 

Az ágyneműtartó titka

– Mostanában karácsonykor milyen filmeket néz?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy máshogy nézem-e a filmeket, s figyelem-e a háttereket a Stuart Little – Kisegér óta, akkor válaszom az, hogy igen, máshogy nézem. És nem csak karácsonykor van így. Nagy élmény volt Berény Róbertnek évtizedek óta lappangó festményét fölfedezni, ezért abban bízom, akár még meg is ismétlődhet.

– Elég hihetetlen, hogy egy rég lappangó magyar műremek tűnik fel egy amerikai filmben, méltán lett híres történet. De melyik volt az első eset, amikor megtalált valamit, amit szintén elveszettnek hitt?
– Az egyetemen kezdtem el Berény Róbert festőművész életművével foglalkozni. A diplomamunkámat az ő korai pályájáról készültem írni, és éppen akkoriban költözött vissza az Egyesült Államokból a festő lánya, Berény Anna. Elmentem hozzá, és ott rengeteg mindent láttam a falakon, olyan képeket is, amiket korábban nem ismertem, de azok főleg későbbi, 30–40-es, valamint az ötvenes évek elejéről származó művek voltak. Pont az a korszak, amivel én nem akartam foglalkozni. Én a művésznek a századelőn, az 1905-től kezdően a tízes évek végéig, a húszas évek nagyon elejéig tartó alkotói korszakát akartam feldolgozni, és abból nem volt ott semmi. Elég szomorúan mentem haza. Aztán néhány nappal később ismét felhívtam Berény Annát, és mondtam neki, hogy Anna, kis hiányérzetem van, merthogy csupa későbbi képet láttam. A korai periódusból miként nem maradt semmi, mi lett azokkal? Mire gondol, Gergő? – kérdezett vissza. Mondtam, hát azokról, amiket Párizsban festett a korai periódusában, úgy 1905 körül. Azt mondja, hogy Gergő, ne vicceljen már, hát apuka akkor még gyerek volt, 17–18 éves. Azokból még egy-kettő van, mindenféle vegyesen, de hát azokat ő betette az ágyneműtartóba. Nem jó munkák, nem érdekesek. Én erősködtem, hogy azokat meg akarom nézni, úgyhogy megbeszéltünk egy másik randevút és visszamentem. Azt mondja, jaj, de hát olyan nehéz az ágyneműtartó, nem tudjuk azt fölemelni, ne nézzük meg. Mondtam, nyolc évig birkóztam, csak fel tudok emelni egy ágyfedelet… Felemeltük, kinyitottuk, és ott volt egy vakrámáról leszedett festmény – csak a pőre vászon –, amit Berény Róbert 1907-ben, talán 1908 tavaszán festett, s ami a Salon des indépendants, a Függetlenek szalonja kiállításán volt látható Párizsban, a képről annak idején még Mau­rice Denise francia festő lapkritikában említést is tett, hogy ez milyen érdekes festmény. Mondhatni egy fő mű, ami egy ágyneműtartóból került elő. Utána ezt a festményt tettük az egyik, a magyar „vadakról” szóló kiállítás plakátjára. Tehát ez egy ennyire fontos alkotás volt. Ez volt az első ilyen löket, ekkor kaptam kedvet ahhoz, hogy célzottan kezdjek elveszettnek hitt alkotások után kutatni.

Euforikus érzés megtalálni egy képet

Akár a világ végére is!

– Hogyan, miként kell keresni egy eltűnt festményt?
– Különböző stratégiákat építettem föl, és hogy minél többen értesüljenek róla, nekifogtam cikket írni arról, mi hiányzik nagyon egy-egy életműből, az Artmagazinban pedig rovatot indítottam Wanted címmel, melyben a lappangó művekre hívtam fel a figyelmet, majd hasonló címmel kiállításokat is szerveztem. Ezeken a tárlatokon a festmények helyett azok felnagyított fekete-fehér reprodukciói szerepeltek, hiszen csak azok álltak rendelkezésre.

– Egy cikknek, egy kiállításnak, egy bárminemű figyelemfelkeltő akciónak mekkora hatása van, milyen sikereket hoz egy ilyen kezdeményezés?
– Már nem is számolom, hány Wanted-kiállítást rendeztem. Tulajdonképpen minden nagyobb szabású kiállítást kísér egy ilyen szekció – vagy magán a kiállításon belül, vagy még a tárlatok megrendezése előtt szervezek egy külön Wanted-kiállítást. Például a Nyolcak festőcsoportról is nyitottam egy Wanted-kiállítást Budapesten, ráadásul két egymással amúgy nagyon küzdő, konkuráló aukciós házban rendeztem egyszerre. Ez volt talán az egyetlenegy olyan akció, amin közösen, együttműködve dolgozott a Kieselbach és a Virág Judit Galéria. A megnyitó után rögtön jelentkezett egy hölgy, az egyik fekete-fehér fotón látta, hogy egy Czóbel Béla-festményt keresek, és az pedig nála megvan. Úgyhogy még a kiállítás ideje alatt a fekete-fehér fotó mellé oda tudtuk tenni az előkerült festményt is. Az elmúlt tizenöt-tizenhat évben több tucat festmény bukkant fel, valamint számtalan grafika is. Szóval ezen kiállítások által igenis komoly eredményt lehet elérni. Az első cikkben, amit az Artmagazin Wanted-rovatában írtam, húsz festmény reprodukcióját közöltem, és a húszból, azt hiszem, most már hat előkerült. Bár több száz, sőt, több ezer elveszett műről beszélünk, de azért bizalomra ad okot a megtalálási arány. És ahogy minél szélesebb kör ismeri meg, az internet segítségével minél több helyre jut el az információ, annál nagyobb az esélye, hogy előkerül egy-egy keresett mű. A világ egy szénakazal. Ezek a művek bárhol lehetnek, hiszen minden képnek más és más a története. 

– Hol talált meg képet, meddig kellett elmenni értük? Kérem, meséljen el néhány történetet!
– Megtörtént, hogy a Nyolcak festőcsoportról szóló kiállítás előkészületei során egy ausztrál katalógusban megpillantottam a Nyolcak egyik festője, Orbán Dezső elveszettnek hitt nagy méretű aktfestményének reprodukcióját. Hogy Ausztráliába került a kép, nem volt csoda, hiszen Orbán Dezső a harmincas években oda emigrált. A katalógusban szerepelt a tulajdonos igencsak magyarul csengő neve, a Senes és talán az is, hogy Sydney. Az egyik éjszaka nem tudtam aludni, fölütöttem az interneten a sydney-i telefonkönyvet, megnéztem, hogy hány Senes vagy Szenes van Sydney-ben, és mindegyiket felhívtam. És az egyiknél ott volt a festmény! Így sikerült Ausztráliában megtalálni egy elveszettnek hitt fő művet, amit aztán ki is állítottunk a Szépművészeti Múzeumban, s nem sokkal később már a Nemzeti Galéria gyűjteményébe került a festmény. Ennél távolabb Magyarországtól szerintem nem nagyon lehet menni, mint Sydney vagy Ausztrália.

– A Galimberti-előadáson említette, hogy a San Franciscó-i világkiállításon is voltak elveszett képek…
– San Franciscóban többször is jártam. Azt az egész történetet több tanulmányban föl is dolgoztam. A San Franciscó-i világkiállítás centenáriumán, 2015-ben egy nagyszabású kiállítást rendeztek a De Young Múzeumban, és annak volt egy nagyon erős magyar szekciója is, amin én dolgoztam és írtam is róla bőven a katalógusba. Rengeteg kutatás előzte meg ezt a tárlatot is, aminek eredményeként számos festmény került elő azok közül, amik a San Francisco-i világkiállításon voltak kiállítva 1915-ben. A következő évben az Egyesült Államok lefoglalta a mintegy félezer (!!!) művet számláló teljes magyar kontingenst, és 1924-ig nem is jött vissza az országba egyetlen mű sem. Akkor a zömét visszaküldték hosszas egyeztetések után. Sajnos tudunk olyan alkotásokról is, amik biztos, hogy ott maradtak az Egyesült Államokban. Volt olyan is – erről beszéltem az előadásomban –, hogy a rendező, John Nilsen Laur­vik személyesen lopott el a magyar anyagból. És ezek egy része a mai napig nem került vissza a család tulajdonába. Közülük a legfontosabb Berény Róbertnek a Bartók Béláról 1913-ban festett híres portréja, mely 1914 óta nem járt Magyarországon. Most már tudom, hogy hol van, előkerült a kép, de sajnos még mindig külföldön van.

– Milyen műveket szeretne megtalálni? Létezik fő cél, egy Szent Grál?
– Van Szent Grál! Most megint elkezdtem Berény Róberttel foglalkozni, ugyanis készülök egy nagy monográfiára, illetve egy nagy életmű-kiállításra, amiből Berény Róbertnek épp a legfontosabb festménye hiányzik – vagy legalábbis szerintem a legfontosabb képe. Ezt a nagy méretű vásznát 1911-ben festette, a Nemzeti Szalonban mutatta be először (és egyben utoljára). Amikor a Nyolcak festőcsoport a legnagyobb szabású kiállítását rendezte 1911 tavaszán, akkor Berény Róbert egymaga több festményt állított ki, mint a hét társa összesen. Tehát ez tulajdonképpen a csoportkiállításon belül önálló bemutatkozás is volt. Negyvenkilenc festmény volt látható, éppen a legnagyobb méretű képét pedig csak egy fekete-fehér fotóról ismerjük. Ennek (utólagos) címe (a művész adta címet sajnos nem ismerjük) Sziluettes kompozíció. Ez egy rendkívül nagy méretű vászon volt, legkevesebb másfél méter széles lehetett; 1911 óta lappang, azóta semmit nem tudunk a hollétéről. Amennyiben ez a főmű előkerülne, akkor a megtaláló – ezt nyugodtan le is írhatja – egy rekesz francia pezsgőt kap tőlem, és körbe fogom cigánykerekezni a Margitszigetet is!

– Olyan jól tud cigánykerekezni?
– Tudni tudok, de hogy annyit-e, ezt nem tudom, de muszáj lesz, ha valakinek az annyira fontos. Tehát tényleg bármit megtennék azért, hogy ez a nélkülözhetetlen chef d’œuvre előkerüljön.

– A tulajdonosok miként viszonyulnak az érdeklődéséhez? Örvendenek, vagy inkább az orrára csukják az ajtót?
– Nagyon jó kérdés! Az elején azt hittem –  saját magamból is kiindulva –, hogy nagyon nehéz lesz megközelíteni ezeket a tulajdonosokat, de valójában sosem volt rossz tapasztalatom velük. Ha kellő diplomáciai érzékkel és empátiával fordul az ember hozzájuk, akkor abszolút megnyílnak, nagyon készségesek, sok esetben kifejezetten örültek és támogatóak voltak. Általában ők maguk sem tudják, hogy fontos képeket birtokolnak. Azt gondolják, hogy száz éve nézi a család, ugyan kit érdekel? Sokszor nem tudják – és tőlem értesülnek –, hogy fontos kép van a birtokukban.

Filmvászonra kívánkozó Galimbertik

– Nagy sikernek örvendő kiállítást szervezett a Magyar Nemzeti Galériában Galimberti Sándorról és második feleségéről, Dénes Valériáról, s most is róluk szóló előadást tartott Sepsiszentgyörgyön. A Galimbertikben mi ragadta meg?
– Dacára annak, hogy összesen tizenkét év állt rendelkezésükre, mégis rendkívül izgalmas életművet hagytak maguk után. A művek fantasztikusan erősek. Ezt a kettős életművet a művészettörténészek régóta úgy kezelték, mint a magyar festészeti kánon tetején lévő művészek alkotásait. A legjobbak között emlegettük őket, csakhogy rendkívül kicsi az életmű, alig több mint 40 festmény maradt utánuk, a két életmű 80–90 százaléka elveszett, elkallódott. Itt is abban reménykedtem, hogy majd a kiállítás hatására kerülnek elő festmények. Ugye ez a mániám. A másik viszont, ami teljesen beszippantott, az a sztori, a művész házaspár filmre illő élettörténete. Mindig elfelejtjük ugyanis, hogy a festmények mögött hús-vér emberek rejtőznek, akiknek sok esetben igen izgalmas élet adatott meg, még ha olykor igen tragikus véggel is, mint például az ő esetükben. A Galimbertik életútja egy monarchiabéli történet. Galiberti családja Triesztből származott, ami akkor még a monarchia része volt, olaszok voltak, Dénes Valéria anyukája bécsi zsidó származású volt, ők ketten pedig Nagybányán ismerkedhettek meg a művésztelepen. Óriási szenvedélyes szerelem, regénybe illő történet az övék! A háttérben, illetve még korábban voltak más nők is Galimberti életében, teherbe ejtett párizsi modelltől a leszbikus első feleségig, de egyéb kacifántos dolog is történt vele, verekedések, sőt, szabályos bokszolások anekdotái is tarkítják az élettörténet egyes epizódjait, ugyanakkor Belgiumba, illetve Dél-Franciaországba, a Côte d’Azure-re tett utazásaik emlékeiről számos levél őriz meg adatokat, és szerencsére ezekről elsőrangú művek, fontos festmények is tanúbizonyságot tesznek. A magánéletükről korábban jóval kevesebbet tudtunk, és a legfontosabb életrajzi adatok is hiányoztak. Rövid pályájuk alakulásának és élettörténetük szálainak kibogozása is nagyon érdekelt a műveiket érintő kutatásaim mellett. Sikerült számos teljesen új információhoz jutnom, melyek segítségével rengeteg dolgot tisztázhattam, többek között azt is, hogy korábban főművekként tisztelt Galimberti-festményekről derítettem ki: azokat nem is a férj, hanem a feleség festette. Teljesen át kellett írnom a történetüket! Amit korábban tudni véltünk, annak a fele sem igaz, és egy teljesen más kép rajzolódott ki. Szerintem abszolút hollywoodi filmbe illő történet az övék!

– Bízhatunk abban, hogy az ő örökségükből még előbukkan valami?
– Több száz (!!!) alkotásuk veszett el, ezek meggyőződésem szerint nem semmisültek meg, csupán lappangnak valahol. Dénes Valéria pl. sok esetben nem szignálta a műveit, ami megnehezíti a keresést, de már annak örülnék, ha legalább azok az alkotásaik előkerülnének, amelyekről egyáltalán reprodukció fennmaradt. Ez a jéghegy csúcsa csupán, de szinte minden évben felbukkan egy-egy korábban elveszettnek hitt munkájuk. Abszolút bizakodó vagyok tehát!

A Stuart Little – Kisegér című film egyik jelenete. A falon Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című remekműve lóg. Képernyőfelvétel

Szentgyörgyön is lappanghatnak jelentős alkotások

– Nálunk Erdélyben nem lenne érdemes keresni? Jelentős alkotók fordultak meg vendégként Nagybányán, köztük Galimbertiék is...
– Minden eshetőséget megragadok, hogy az elveszettnek hitt képekről beszéljek, és felhívjam az emberek figyelmét, mit keresünk. Meggyőződésem, hogy itt, Sepsiszentgyörgyön akár többet is találhatunk közülük. Miért ne lehetne? A kultúra iránt érdeklődő emberek járhattak Budapesten vagy más nagyvárosban, ahol több eséllyel vásárolhattak, de akár ismerhették személyesen is a Nagybányán alkotó festők valamelyikét. Az egykori vásárlók házasodtak, gyermekeket nemzettek, költöztek, meghaltak, így hagyatékok keletkeztek, juthatott tehát a fontos festmények közül akár Sepsiszentgyörgyre is. Erdélybe magam is folyamatosan járok, az utóbbi pár évben a kutatásaim mellett előadásokat is tartani. Nagybányán szintén voltam, ahol sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítanom a Nagybányai Művészeti Múzeum igazgatójával, Strebeli Róberttel. Ez a baráti kapcsolat és nyitottság nagyon fontos – a korábbi igazgató ugyanis Magyarországra egyáltalán nem adott kölcsön festményeket –, rengeteg, számunkra nagyon fontos feltáratlan érték van ugyanis ott a raktár mélyén. Mondok egy egyszerű példát. Várvédő Zsolt meghívott Nagybányára a magángalériájába, hogy nyissak meg nála egy Mikola Andrásról szóló kiállítást. Megnyitóbeszédemben a lappangó, elveszett festményekről szóltam, és többek között megemlítettem Mikola Andrásnak egy csend­életét, amit én csak egy archívumból, fekete-fehér fotóról ismertem, soha nem láttam eredetiben, talán nem is reprodukálták. Mondtam, hogy ezt milyen jó lenne megtalálni és hátha éppen itt van Nagybányán valakinél. A beszédem után Strebeli Róbert félrehívott, azt mondja, hogy te Gergő, ez a kép, ez itt van a Nagybányai Múzeumban, a raktárban. Soha nem vették elő! Ez volt a numero egyes leltári számú kép, ami a Nagybányai Múzeumba bekerült! De soha nem mutatták meg, ott porosodott a raktárban (nagyon mocskos volt a termetes méretű kép). Az új igazgató, Strebeli, miután felfedezte a mestermunkát, a múzeum restaurátorával megtisztíttatta, azóta ki is állították. 

– Aki azt feltételezi, hogy egy jelentős mű van családja tulajdonában, kihez forduljon? 
– Keressen meg engem, mert engem nyugodtan lehet zargatni ilyesmivel. Ha én nem is tudom a megoldást pont azzal a képpel kapcsolatban, akkor is el tudom irányítani az érdeklődőt ahhoz a szakemberhez, aki választ tud adni. Hogyha konkrétan tudja, miről van szó, kinek az alkotása, akkor nem feltétlen engem kell keresni, lehet egyenesen az adott művész monográfusához fordulni. Arra biztatok mindenkit, hogy keressenek szakembert, és próbáljanak minél többet kideríteni magáról a festményről. Az interneten sok minden elérhető. Ott megtalálják az én publikációim zömét, az Artmagazinba írt Wanted-sorozatomat és számos katalógust is. Örvendek, hogy a kollégákra is átragadt a „wanted-elés” – egyébként ez is volt a szándékom, hogy kövessék a példámat a kollégák –, úgyhogy ma már, amikor nagyobb kiállításra készülnek művészettörténészek, akkor „megwantedolják” az adott alkotó életművét, és azokból is sokat tanulhatnak az érdeklődök.

– Jó érzés megtalálni egy képet?
– Hát az, hogy jó érzés, az nem fedi a valóságot: euforikus állapotot idéz elő! Bár én soha nem drogoztam, de körülbelül így tudom elképzelni. Olyankor kicsit fellegek fölött járok. Beismerem, én függő vagyok: ezért is csinálom, mert ezzel nem lehet leállni, nem lehet abbahagyni, újra és újra át akarom élni azt az érzést.

– Szóval ez egy életre való elkötelezettséget jelent?
– Amíg szuszogok, addig folytatom a kereséssel járó munkát.