Tusványos politikaitartalom-felelőse 2008-tól az idén 34. kiadására készülő tábor fő szervezőjeként vált ismertté. Sándor Krisztinával Tusványos elmúlt tizenhét esztendejének legfontosabb tanulságai mellett túltelítettségről és hiányérzetről, párbeszédmodellek átalakulásáról és politikacsináló hátterekről egyaránt beszélgettünk.
– Kezdjük az elején: hogyan keveredett a tusványosi történetbe?
– Azzal kezdődött, hogy a Magyar Ifjúsági Tanács 2008-ban átvette az erdélyi szervezést az ErGo Egyesülettől. Akkoriban a MIT elnöke voltam, így az átvételt követő első négy évben az erdélyi oldal fő szervezőjeként, 2012 óta pedig politikai tartalomfelelős néven vagyok jelen a szervezőcsapatban. Már egyetemista koromtól, 2000-től látogattam a rendezvényt, előbb saját sátorral, később egyre aktívabban, összenőttem a folyamattal. Az átvétellel nagy feladatot vállaltunk, rajtunk volt az erdélyi alapítók szeme, a budapesti Pro Minoritate Alapítvány és holdudvarának figyelme, 2008-ban elsősorban azt kellett bebizonyítanunk, hogy képesek vagyunk a szervezésre. Sikerült összeraknunk egy jó központi szervezőcsapatot, kijelölni a megfelelő feladatköröket, közben a rendezvény előtt legalább két hónapon át nagyon éberen aludtam, rettenetesen izgultam.
– Hogyan festettek a kezdet kezdetén megfogalmazott elvárások?
– Elsősorban a zökkenőmentes szervezést várták el tőlünk: legyen mindenkinek szállása, érkezéskor kapja meg a recepciónál a legfontosabb információkat, és természetesen a helyszín is legyen megfelelően előkészítve. De nagyon erős volt a szándék a MIT akkori elnökségében, hogy átvegyük a projektet, és ez sok nehézségen átsegített. Léteztek az elődeink által bejárt utak, ezek egy részét azonnal megváltoztattuk, bizonyos szervezetekkel, intézményekkel, cégekkel másképp kezdtük a tárgyalásokat. Volt olyan személy, aki a szervezés sűrűjében számon kérte például, miért nem őrizzük meg a korábbi biztonsági céget. A döntéseink többségének helyességét végül visszaigazolta az élet.
– Milyen inkompatibilitások akadtak az erdélyi, illetve magyarországi szervező felek között, mondjuk az erdélyi mindennapi valóság hiányos ismeretéből, a romániai törvénykezéssel kapcsolatos értetlenkedésből fakadóan?
– A leggyakoribb, visszatérő gondot a tábor folyamatos növekedése, ezen belül is az előadók körének bővülése és háttere okozza. Mindig erőteljesen lobbiztunk, hogy több erdélyi magyar résztvevő legyen a panelbeszélgetéseken. Voltak évek, amikor kínosan figyeltünk arra, kerüljön valamennyi panelbe erdélyi magyar, magyarországi, illetve román előadó is. Ez lenne az ideális állapot, de hamar le kellett mondanunk róla, mert rengeteg olyan sajátos témánk van, amelyekhez nem tudtunk vagy nem is tartottuk szükségesnek román előadót hívni. Azt azonban továbbra is igyekszünk tartani, hogy minden beszélgetésben legyen jelen magyarországi és erdélyi fél is. Sokáig azt az álláspontot is képviseltük, hogy a csak bennünket, erdélyieket érintő témák megtárgyalásához nem feltétlenül szükséges magyarországi előadó. A magyar–magyar párbeszéd biztosítása azonban fontos, mert nyilvánvalóan teljesen más a látószöge egy magyarországi szakértőnek, politikusnak, mint nekünk.
– Mikor kezdődik a soron következő Tusványos tartalmi szempontból való összerakása?
– Kissé nagystílűen azt szoktuk mondani, hogy a rendezvény másnapjától máris kezdjük szervezni a következőt. Ez elsősorban arra vonatkozik, hogy nagyon sok ötlet már ott megszületik, a tartalmi összerakás azonban ténylegesen késő ősszel, legkésőbb decemberben kezdődik. Februárig nagyjából megvan a jelmondat is, illetve az ahhoz kapcsolódó fajsúlyos témakörök. Az ideivel – „Ránk számíthatsz” – egyrészt azt akarjuk sugallni, hogy Tusványos olyan helyszín, ahol bizalommal teli együttműködés van, közös gondolkodás, és ebben lehet ránk számítani. De egyfajta biztonságot is akarunk sugallni ezzel a jelmondattal tekintettel a háborús helyzetre, a várható gazdasági megszorításokra. Úgy éreztük, egy ilyen helyzetben erőt, biztonságot sugárzó jelmondatra van szükség. Azt is tudtuk, hogy a háborús kérdéskört biztosan be kell hozni témaként. A gazdasági témakörök nagyon gazdagok, sok szereplővel fontos intézmények, szervezetek, politikai döntéshozók köréből, ez nagyon hamar meg is telt.
– Akadt olyan év, amikor a végeredmény nem is hasonlított ahhoz, amiről decemberben beszélgetni kezdtek?
– Igen. 2015. december elsején tartóztatták le Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt, a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is 2016 elején vált véglegessé. Abban az évben kivételesen jól, 80 százalékos állapotban álltunk a politikai programokkal április környékén, a Bekéék ügyében beállt fordulatok, a Mikóért szervezett tüntetések nyomán azonban május elején arra ébredtünk, hogy a politikai jellegű beszélgetések egy részét újra kell tervezni. Visszatérő témák – visszaállamosítások, a magyar orvosi egyetem ügye, a nemesi családok kárpótlási perei – mindig adják magukat, ám az időszerű témák ilyen helyzetekben kiszorítják az „idült” régebbieket. Idén értelemszerűen legalább két beszélgetés lesz a programban a parajdi katasztrófáról. Én elsősorban a szókimondást várom el ebben a témában, mert Tusványos mindig is az a hely volt, ahol néven nevezik a dolgokat. Bizonyára nem ott fog kiderülni, ki az első számú felelős a tragédiáért, persze szeretném, ha így történne. De mindenekelőtt az a lényeg, hogy a szókimondás legyen érvényes az előadókra, és azokra is, akik beülnek majd az előadásra. Nagyon szeretem azokat a vitákat, amelyekbe a közönség soraiból is bekapcsolódnak, és igazából arra biztatok mindenkit, hogy akiben kérdőjelek vannak, válaszokat keresnek Parajd ügyében, vagy más tekintetben, kérdezzenek, szembesítsenek.
– Sokan frusztráltak azért, hogy képtelenség elérni valamennyi tusványosi programra, másoknak azért van hiányérzetük, mert elvárnának még valamit a palettán. Önben hogyan elegyednek ezek az érzések?
– Az elmúlt években leginkább az erdélyi magyar–magyar kerekasztal volt a kedvenc témám, ahol a hazai magyar pártok vezetői ültek asztalhoz, és értékelték a közelmúltat. Ebben sajnos semmiféle érdemi előrelépést nem érzékelek. Másik kedvencem nyilván az autonómia ügye, ám a mostani világpolitikai helyzetben nagyon nehéz tudomásul venni, hogy ez a kérdés visszaszorult a közbeszédben. Tusványoson hagyományosan, minden évben beszéltünk, beszéltek erről az illetékesek, de egyre kevésbé lehet megfelelő szinten tálalni a témát, mert messze nincs meg hozzá a megfelelő politikai nyitottság, illetve kontextus. Nekem azonban változatlanul kedvenc témám, mert meggyőződésem, hogy az autonómia nagyon sok mindenre megoldást nyújtott volna az elmúlt évtizedekben, közben meg olyan folyamatokat látunk a háttérben csendesen zajlani, amelyekről kevesebbet beszélünk. Folyamatosan zajlik egyfajta asszimiláció is, a fiatalok elvándorlása, már a kilencedik osztályba való felvételinél – főleg a Partiumban – nagyon sok diák választja a magyarországi iskolákat. Egyfajta csendes kirajzás zajlik, és úgy érzem, ezekről nem tudunk nyíltan beszélni. Valóban túlzsúfolt a tábor programja, de egyre növekszik a különböző intézmények, szervezetek részéről megnyilvánuló igény is, hogy részt vehessenek előadásokban. Sok panel zajlik párhuzamosan, de azt is tudom, hogy ezek a beszélgetések gyakran más szinten folytatódnak. Tusványos láthatatlan, programon kívüli hozadékai azok a háttérbeszélgetések, amelyek meggyőződésem szerint alakítják a közeljövő politikáját, akár a nagypolitikát is, a szűkebb régiókat is érintő közpolitikánkat. Olyan hozadék ez, amely nem mérhető sem számokban, sem konkrét, kipipált feladatokban.
– Akadt már olyan pillanat, amikor szívesen átruházta volna másra a terheket?
– Az utóbbi években többször gondoltam már arra, hogy elég volt. A megjelenésünk óta 17 év telt el, és én annak a híve vagyok, hogy teret kell biztosítani az újabb nemzedékeknek. Életem erőteljes részévé vált a Tusványos, sokat hozzátett az egyéni, szakmai fejlődésemhez, a közéleti munkámhoz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részt vehettem ebben a folyamatban. És igen, az idei Tusványost követően várhatóan visszatérek a közönség soraiba.
Sándor Krisztina
1980. június 15-én született Brassóban. Sepsiszentgyörgyön nőtt fel, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politika- és Közigazgatástudományi Karának újságírói, majd politikatudományok szakán diplomázott 2003-ban. 2013-ban doktori tanulmányokat végzett ugyanazon egyetem Hungarológiai Doktori Iskolája keretében. Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) országos alelnöke, majd főtitkára volt. 2002 óta tagja a Magyar Unitárius Egyház Képviselő Tanácsának (EKT), 2009–2011 között az egyház médiareferenseként dolgozott. 2003–2011 között a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnökévé választották, 2008–2011 között a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) fő szervezőjeként tevékenykedett. 2011–2025 között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke volt. 2021-ben a Magyar Unitárius Egyház főgondnoka lett, első nőként az erdélyi egyházak életében.
