Egyetem és színház

Miután Szőcs Botond tavaly márciusban megvédte doktori dolgozatát, főállású egyetemi tanárként oktat a Brassói Transilvania Egyetem zeneművészeti karán, emellett a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban is tanít. Nagyon elfoglalt, több zenei projektben vesz részt, szinte naponta a Cenk alatt kell lennie, reggel indul és délután, estefelé tér haza. Nem fárasztja a sok autózás, egyrészt, mert közel van, másrészt még a vezetés is jólesik, azalatt is ki tud kapcsolódni.

Az állandó brassói jelenlét mellett Szőcs Botond továbbra is szentgyörgyi zongoraművésznek vallja magát, itteni koncertjei rendszeresek, és zenés színházi előadásokban is meghatározó szerepet vállal. Emlékezetes marad a 2024-es Szent György Napok nyitó hangversenye is, amikor Liszt Ferenc 1. zongoraversenyét játszotta, és noha egy nappal korábban érkezett haza kubai koncertútjáról, ki sem tudta igazán pihenni magát, mégis elégedetten hajolhatott meg a közönség előtt. 

Időközben egyre jobban megszerette színházi munkáit, azok a legkedvesebbek közé tartoznak, hiszen általuk a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatához is kötődik, zongoristaként és zenei vezetőként több előadásban is közreműködik (Gyévuska, Chicago, Kurázsi és gyermekei, illetve Valóság nagybátyám). A színház egy új teret, egy új környezetet jelent számára, már nem is tudja elképzelni, milyen lenne, ha ez kimaradt volna az életéből, mindenféle szempontból nagyon sokat gazdagodott, szakmailag és lelkileg egyaránt.

Yaskoo Fujii szoprán, Szőcs Botond és Erdős Róbert bariton az operagálán

Brassóból Oszakáig

Második alkalommal zongorázott egy világkiállításon, korábban fellépett a Dubajban tartott expón is. Arra és a mostanira is Nagy Ferdinánd hívta meg, aki mindkét világkiállítás főbiztosa, most is a bukaresti külügyminisztérium helyettes államtitkáraként irányítja Románia pavilonját Oszakában. Szőcs Botond azt is megjegyzi, Nagy Ferdinánd művészet- és zenekedvelő diplomata, aki még montenegrói nagykövetként 2018-ban ismerte meg és hívta el a fővárosba, Podgoricába koncertezni.

Az áprilistól októberig tartó Oszakai Világkiállításon a Romániát képviselő zenészek csoportonként váltják egymást. A sepsiszentgyörgyi zongoraművész mellett e hármas csapat tagja volt Erdős Róbert marosvásárhelyi származású, felsőfokú zenei tanulmányait Budapesten és Olaszországban végző bariton operaénekes (őt a sepsiszentgyörgyiek a március 15-i központi ünnepségen is hallhatták) és a brassói Királyhalmi Gusztáv, aki a Transilvania Egyetem zeneművészeti karának elsőéves hallgatója. Gusztáv nagyon tehetséges, ígéretes zongorista, „a legjobb kezekben” van a brassói egyetemen, Stela Drăgulin professzor asszony tanítványa, aki annak idején őt is felkarolta, jegyzi meg Szőcs Botond, aki szintén a brassói zeneművészeti kar hírnevét erősíthette Japánban.

Tizenegy órás helytállás 

A három zenész május 24-én repült Bukarestből Oszakába, ahol huszonhárom napig koncerteztek az expó romániai pavilonjában, de más helyszíneken is felléphettek. Érdekes történet, érdekes élmény: az expón töltött három és fél hét alatt belekóstolhattak valamelyest a japán világba is, de fő feladatuk az volt, hogy naponta 10 órától 21 óráig folyamatosan muzsikáljanak az ország pavilonjában, ahová félóránként érkeztek a 80–100 fős látogató csoportok. Mivel a japánok imádják a klasszikus zenét, egyre nőtt a látogatók száma, akik türelmesen állták a hosszú sorokat is, esetenként két-három órát. A fél óra alatt levetítettek egy pár perces bemutató rövidfilmet Romániáról, majd tízperces koncert következett, végül kézműves-foglalkozás. Tizenegy órát tartott a napi program, vagyis huszonkét alkalommal kellett tízperces koncertet tartaniuk. 

Mindez mentálisan volt nehéz, magyarázza Szőcs Botond, ám nagyon gazdag műsorral készültek – mások mellett Enescu, Gheorghe Dima műveit adták elő, de Bartók-, Kodály- és Liszt-darabokat is játsztak –, egyik fő szempontjuk ugyanis a változatosság volt, hiszen lehetetlen ugyanazt ismételgetni. De az is fárasztó volt, hogy tíz perc muzsikálás után sehová sem mehettek, mert hamarosan folytatniuk kellett. Erdős Róbert és Szőcs Botond egy napra átrobogott gyorsvasúttal Tokióba, az ottani Liszt Intézetben is koncerteztek (fonetikusan leírt szöveg segítségével Erdős Róbert megénekeltette még a közönséget is, a japánok vele együtt dúdolták a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt), ezalatt Oszakában Királyhalmi Gusztáv tartotta a „frontvonalat”.

Koncertjeiken japán zenészek is közreműködtek, találkoztak Yaskoo Fujii japán származású opera-énekesnővel, aki az olasz pavilon művészeti igazgatójaként vett részt az expón. Szopránként korábban több romániai városban is fellépett, és bár már visszavonult az aktív énekléstől, Oszakában közösen és nagy sikerrel mutattak be egy operagálát mind a román, mind az olasz pavilonban. Felléptek néhány hivatalos küldöttség előtt is, ilyenkor hosszabb ideig zenéltek. 

Csoportkép az olaszországi és a romániai csapat tagjaival az expón

Élmények Japánból

Mivel a szigetországban kevés a beépíthető földterület, a japánok mesterséges szigeteket alakítanak ki, egy ilyen, Oszaka melletti – Sepsiszentgyörgy alapterületű –  létesítmény ad otthont a világkiállításnak is. Valósággal meghosszabbították a várost, metrót, utakat vezetve a helyszínre, meséli Szőcs Botond. Érdekes volt az is, amikor Tokióba utaztak vonattal, az ötszáz kilométeres távot két és fél óra alatt tették meg, a szerelvény olykor elérte a 300 km/órás sebességet is, de ebből az utasok semmit sem éreznek, szokványosnak hat az utazás, mert műszakilag úgy van megoldva, hogy nem feltűnő a nagy sebesség. További sajátosság, hogy a japánok nem tolerálják a tetoválást, azt le kell ragasztani, hogy ne legyen látható, ellenkező esetben számos helyszínre nem engedik be a tetovált látogatót. A dohányzással is nagyon szigorúak, az utcán csak a kijelölt helyeken szabad cigarettázni.

Ám Szőcs Botond számára a leginkább meghatározó élmény a japánok klasszikus zene iránti szeretete. Rajongásuk miatt nem érezték annyira fárasztónak a folyamatos muzsikálást, ritkán tapasztalható örömmel és élvezettel fogadták a hallgatóknak nyújtott tízperces koncerteket. Kínában tapasztalt még ehhez hasonlót, a keleti országokban lelkesebben viszonyulnak ehhez a zenei műfajhoz. Japánban valósággal hódít a klasszikus zene, szinte mindenütt szól: éttermekben, metróban, sétálóutcákon. 

A japánok teljesen más kultúrát és gondolkodásmódot képviselnek, magyarázza, másként étkeznek, mint mi, és jóval nyugodtabbak, mint az európai emberek, így ott az átlag­életkor is nagyon magas. Úgy fogadják el az életüket, ahogy van, nem hajtanak annyira a karrierre, a fölösleges stressz ismeretlen számukra. Nincs szakadék a generációk között sem érdeklődésben, sem zenei téren, az időseket is érdekli a jövő technológiája, az expón számos ilyen, 90–100 év körüli látogatót figyelt meg.

Királyhalmi Gusztáv brassói egyetemi hallgató zongorázik az Oszakai Világkiállításon

Itthon mégis jobb

A Japánban átélt, tapasztalt élmények ellenére Szőcs Botond – aki júniusban ünnepelhette harmincadik születésnapját – határozottan állítja: itthon jobban érzi magát, s több társa gondolkodik hasonlóképpen. A Japánban látott fejlődés számára már túl sok, mind épületek, mind műszaki megvalósítások terén, s ha ő például Erdélyben nem autópályán halad, akkor az számára érdekesebb, mert több hegyet és dombot lát. 

És miközben folytatja itthoni munkáit, koncertjeire való felkészülését, most leginkább arra vágyik, hogy végre kipihenhesse felgyűlt fáradtságát. Folyamatosan azt érzi, többfelé kell szakadnia, de amikor elgondolkodik, hogy mégis miről mondhatna le, belátja, mindent szeret, amivel foglalkozik, így más választása nem marad, mint hogy időt is teremtsen mindezekre. Így aztán éppen ő maga szorul háttérbe, vagyis „az énem, akinek nem kell gyakorolnia, koncerteznie és órát tartania”. Mégis, megnyugtatja az a tudat, hogy végső soron a zongorista szakmája – vagyis a művészet – nem független a személyiségétől, hiszen minden leütésbe, hangba és koncertbe be tudja vinni a személyiségét, érzéseit, gondolatait, lehetősége nyílik arra, hogy kibontakoztassa egyéniségét. Bizonyos szempontból – összegez az önmagát olykor háttérbe helyező Szőcs Botond – benne vagyok minden egyes cselekedetemben, semmi sem független tőlem...