Kisfiam komolyan veszi a sakktanulást. Repesve várja a magántanárával, Dáviddal való internetes találkozást, szívesen oldja meg a házi feladatokat, a fejtörőket könnyedén veszi, bátran bekapcsolódik az online játékba, elemzéseket készít, s lelkesen hív ki minden, általa potenciális áldozatnak vélt felnőttet.
Nem szabad lenézően bánni vele, mert harsányan képes lecsapni a figyelmetlenre. Elfogultság nélkül állíthatom, esze jól vág, ha lelkesedése kitart, néhány év múlva alanyi jogon lesz sportrovatunk állandó szereplője.
A minap vele és húgával taxival tartottunk haza. Az úton arról beszélgettünk, milyen jól telt mamáéknál a Kolozsvár mellett élő unokatestvérekkel. Erre meg arra jártak, játszottak itt meg ott, ettek, nassoltak nagyokat. És ilyen telített program mellett sakkot gyakorolni volt-e időd? – szegeztem neki a kérdést. Kicsit megbotránkozva nézett rám. Hogy gondolom: bármennyire is szereti a sakkot, nem áldoz fel egyetlen percet sem a legjobb haverokkal való találkozásból. Olyan ritkán jönnek, ezt a néhány napot a legvégsőig ki kell használni.
Tovább erőlködtem. Ugyan már, fiam, nem arról álmodozol, hogy profi játékos, sőt, világbajnok leszel? Abból fogsz nemcsak megélni, hanem egyenesen meggazdagodni. Szóval, miért nem gyakoroltál? – Te tényleg azt hiszed, hogy hármuknál fontosabb a sakk? – mondta komolyan. Hatalmas büszkeség járt át: ha úgy gondolja, a pénznél és hírnévnél fontosabb az ember és a véri kapcsolat, valamit jól csinálunk mi, akik részt veszünk nevelésében.
Nem bírtam magammal, s tovább erősködtem. Szép dolog a rokonság szeretete, de tudod-e, hogy a statisztikák azt állítják nagyon határozottan, a legnagyobb árulások tőlük érkeznek? Ők – akiket tárt karunkkal fogadunk be házunkba – lopnak meg, vernek át, sőt, a közös mulatások nem is olyan ritkán verekedésbe és gyilkosságba torkollnak. Azt reméltem, azt mondja, vállalja a kockázatokat, s mindannak ellenére ő sakk helyett mégis az unokatesók mellett teszi le a garast. Erre azt kérdezte: miért van ez így, miért fordulnak a rokonok egymás ellen? Mire valamilyen választ adhattam volna, az ölemben ülő kislányom sírt fel hangosan és nagyon mélyen. Miért kellett megijesztenem? – kérdezte láthatóan félve. Próbáltam vigasztalni, mondván, nem akartam, elnézést, csak buta szülői szavak futottak ki a számon, aztán meg ilyenek a statisztikák, általánosítanak, a mi családunk nem így viselkedik, nem áll fenn az egymás ellen fordulás veszélye.
Az igazság az, nemcsak őt, de magamat sem tudtam teljesen megnyugtatni. A világban szerteszét és a szomszédban is háború dúl, forrong a világ, átalakulóban a világrend és a gazdaság. Vajon hosszú távon is sikerül embernek maradnunk?
