Érdemes papnak lenni

A szentmise elején Ilyés Zsolt, a Szent József-templom plébánosa köszöntötte az ünnepeltet, majd kiemelte, hogy „annak idején ebből a közösségből, ebből a templomból indult, innen hívta meg az Úr az ő szolgálatára, és szeretné megköszönni ezt a negyven évet.” Ugyanígy köszöntötte Simó Gábort is, aki évfolyamtársa volt Sánta Pálnak, ő is negyven éve pap. „Őt is ismerjük, mert sokszor segít gyóntatni. Már nyugdíjas, de itt él Szentgyörgyön és együtt ünnepelnek ma.” Csató Béla atyát is szeretettel üdvözölte, „akit be sem kell mutatni, mert itt volt plébános, sokszor segít most is.”

A szentmise prédikációjában Sánta Pál felelevenítette gyerekkori emlékeit, kántoriskolai és teológiai éveit, majd a papszentelése után szolgálati helyeit. Az ünnepi szentmise végén az egyházközség és egyháztanács nevében Bagoly Barna gondnok köszöntötte és ajándékozta meg az ünnepelteket. Csató Béla pápai káplán ajándéka egy fából készült, két kézben ostyát tartó szimbólum volt, amelyen ez állt: 40 év Jézussal. Pénzes Klára a családtagok és a rokonság nevében köszöntötte testvérét: „Felnézünk rád, szeretünk téged. Felnézünk rád a kitartásodért, az áldozatkészségedért, a szerénységedért, alázatosságodért. És főleg a hitelességedért. Azért, hogy sokszor prédikációidban is tanúságot tettél életedről. Ehhez, hogy ezt tetted, kegyelem kell. Isten nagyon szeret téged. Bebizonyosodott életed során. Arra kérünk, hogy vigyázz magadra továbbra is, hogy osztogathasd, ahogyan eddig is osztogattad, Isten égi ajándékát és azt, hogy jó jónak lenni. Érdemes volt papnak lenni. Segítsen továbbra is a jó Isten, hogy az illyefalvi hívek is érezzék azt, hogy szereted őket. És lelkeket akarsz ott is menteni. Isten áldjon, óvjon, védjen meg továbbra is.” Végül az illyefalvi egyházközség és gondnokság nevében Drágamér Veronka szólt az ünnepelthez.

Sánta Pállal az ünnepi szentmise után beszélgettem, amikor felvillantott egy-egy pillanatot életének kockáiból. 

Sánta Pál paptársai körében

Gyermekkori évek: latin nyelvű mise, ministrálás

– Édesanyám római katolikus volt, édesapám református. Házasságot kötöttek a római katolikus templomban, édesapám megtartotta a reverzálist, s így lettünk mind a négyen, két fiú és két lány katolikusok. Szilveszter Sándor kanonok úr keresztelt meg engem 1959. november 22-én. Mint óvodás már ministráltam. A Kolcza-kertben volt az óvodánk, Papp Marikának az édesanyja volt az óvó nénink, aki vallásos volt. Sokszor hétköznap ünnepeken is voltak szentmisék, a hétköznapi szentmisékre titokban engedett el az óvodából, amit a kommunizmus alatt nem néztek jó szemmel. Sokan voltunk ministránsok, versenyeztünk, kinek van több pontja, mert aztán házszentelni aszerint mentünk. Aki sokat ministrált, az többet ment házszentelni. Minden évben legalább 300 ministrálásom volt. A káplánok hittanórák keretében csepegtették belénk a hitet. A Szent József-templomban ministráltam, akkor csak ez az egy katolikus templom volt Szentgyörgyön. Szilveszter Sándor kanonok úr volt a plébános hosszú ideig, több mint 30 évig. Az üldöztetés után még börtönben is volt egy rövid ideig. Márton Áron püspök úrnak titkos ordináriusa is volt. Az egész város szerette, úriember volt, gyönyörűen prédikált. Olyan időszak is akadt, hogy három káplán is szolgált, egy plébánia lévén, s a káplánok is hozzájárultak a papi hivatásomhoz.

Még egy régi kedves emlék jut eszembe: egyszer lejött egy pap bácsi Csíkból. Akkor még latinul és háttal történt a mise a főoltárnál, s a misekönyvet át kellett vinni a másik oldalra. Megtanultuk a feleleteket a ministrálásnál. Nem tudtuk, mit mondunk, mert latinul kellett. Olyan pici voltam, alig értem fel az oltárt, nyújtózkodtam, hogy a könyvet elvegyem. Rám nézett Lajos Balázs, s azt mondta: „kurta vagy fiam, kurta”, s azzal folytatta a misét...

Következett az elsőáldozás 1967. június 11-én. Stürzer Manfred káplán készített fel. Az első pénteki nagykilencedet amikor elvégeztük, akkor kidolgozott egy színes Jézus Szíve képet. Még álmunkban sem láttunk abban az időben színes szentképet. De akkor ő ezt ajándékozta nekünk. Aztán jött a bérmálásom 1968. szeptember 1-jén. Csak 9 éves voltam. Az oltár itt volt felállítva, jól emlékszem, a templomkertben. Szent életű Márton Áron püspökünk megbérmált. Hittanórákra több mint százan jártunk.

Szép gyermekéveim voltak. Isten nyugtassa kedves szüleimet, rokonaimat, akik itt voltak a primicián, sokan ma is eljöttek: a szentgyörgyi, kiskászoni és szentléleki rokonok. Annak idején támogattak engem imáikkal, mindenféleképpen, amíg tíz évet Gyulafehérváron voltam, és készültem a papságra és az itteni kedves hívek is, de sokan vannak, akik meghaltak. Ibike néni gyűjtött össze minket, gyermekkórus volt, passiót énekeltünk. Tíz énekpróba után adott egy szentképet, ötven énekpróbát követően egy rózsafüzért, így próbálta belénk, gyermekekbe a hitet és az ének iránti szeretetet elültetni. Hát így növekedett az én hivatásom. Ifjúsági szentmise is volt akkor, egy kis fiatal csoport, összetartottunk, s együtt próbáltunk figyelni a jó Istenre. A születésnapokat, névnapokat megültük, az élethez ez is hozzátartozik. Az I–VIII. osztályt a 2-es líceumban végeztem, 1974-ben eljött a VIII. osztály elvégzése. S nem akarták kiadni a 8. osztályról a bizonylatot, mert Gyulafehérvárra készültem, aztán csak megkaptam. 1974 őszén két társammal, Kósa Gabival és Über Janival elmentünk a kántoriskolába, négy év múlva érettségiztünk. Ez a kommunizmus idején Erdélyben az egyetlenegy római katolikus líceum volt, ahol egyházi káderek képzését megengedték. De a valóságban kisszeminárium volt, előkészítő a teológiára. Egy Trabanttal mentünk Gyulafehérvárra. Amikor felvettek a katolikus kántor­iskolába, s látta édesapám a nagy nyomorúságot, ami volt, majdnem hazavitt. Egy ruhásszekrénybe négyen kellett bepakolnunk, emeletes ágyak, 160-an voltunk a kántoriskolában, és a teológián is annyian. „Nem hagylak itt, mondta édesapám, jössz hozzám a szövőgyárba, lakatos leszel te is.” „Nem! Én nem megyek haza, én pap akarok lenni” – válaszoltam. Aztán ott érettségiztünk Gyulafehérvárt, ami nem volt könnyű, az érettségi utáni ebéd pedig a zöld fűben volt.

Az ünnepi szentmisén Sánta Pál családja is részt vett

Katonaság, teológia

Kértem a felvételemet a teológiára. Sikerült is, mert akkor előnyben voltunk azok, akik a kántoriskolát végeztük. Felvételt nyertem, de elvittek katonának, pedig gyermekkoromban azzal dicsekedtem, hogy én nem leszek katona, én pap bácsi akarok lenni. De elvitték a papságra készülőket is. Besztercén nagyon nehéz 9 hónap katonaságunk volt. Simó Gábor atya is tudja, mennyit feküdtünk a vízben, sárban. Három nap munkára vittek ősszel, aztán mindennap gyakorlat volt. De nem bántuk meg, mert rendet, fegyelmet tanultunk.

A leszerelés után, 1978 őszén kezdtem el a teológiai főiskolát, ami hat év volt akkor. Nagyon sokat kellett tanuljunk, igen szigorú, jó tanáraink voltak, lelki emberek, de azért megkérték az anyagot. Aki három tantárgyból megbukott, annak nem volt joga ősszel pótvizsgázni, azt elküldték a teológiáról. Aztán jött a dia­kónusszentelés, de mi már olyan diakónusok voltunk, akikből papok lesznek. Már akkor letettük a cölibátus fogadalmát, mert aki állandó diakónus, az megnősülhet, az nem tesz cölibátusi fogadalmat. Megboldogult Jakab Antal püspök atya szentelt diakónussá ötödéven. Akkor még csak három hónap volt a gyakorlati évünk. Most egy évre teszik ki két helyre (két félévre) a kispapokat, de nekünk akkor még csak három hónap volt.

Papszentelés, primícia

Negyven évvel ezelőtt, 1985. június 23-án volt a papszentelésünk 21 társammal együtt Gyulafehérvárt a székesegyházban. 36-on kezdtük meg a teológiát, 22-en voltunk, akiket felszenteltek. A papszenteléskor arra emlékszem, hogy az előtte való éjszakán egy percet sem tudtam aludni. Papi jelmondatom Izajás prófétától: „Itt vagyok, Uram, engem küldj el!” Megtörtént a papszentelés, amit Jakab Antal püspök úr tartott. (Márton Áron utóda volt, 12 évet ólombányában raboskodott.) 1985. június 30-án bemutattam az első ünnepélyes szentmisét, a primiciát. Emlékszem, ahogy Csató Béla atya bevezette a szentmisét, ő volt a principálisom, nem tudom, hányszor mondta, hogy áldozat vagy... Nem nagyon értettem, hogy miről beszél, de azóta megtudtam. Papszentelés után Kolozsvárra, a Györgyfalvi negyedbe helyeztek, és plébánosnak Györgyfalvára, a faluba is ki kellett menni. Az még tíz kilométer Kolozsvártól, erdő között. Télen nagy hó volt, kivittek szánnal, mert a forgalom le volt állítva: egyik vasárnap a páros rendszámú, másikon a páratlan rendszámú autók közlekedhettek. Jöttek utánam, szánnal kivittek, majd gyalogoltam hazafelé tíz kilométert. S utána este hatkor végeztem a negyedik vagy ötödik misét. Nagyon szívesen csináltam, fiatal voltam. Így kezdtem el, ifjú papként Szakács Lajos atya mellett dolgozni az Úr szőlőjében. 

Az illyefalvi templom tornya

Új épület építése Kolozsvárt

Aztán plébános lettem Kolozsvárt, ami 18 évig tartott a Mária Szeplőtelen Szíve lelkészségen. Kaptam segédlelkészt, Baróti Lászlót. Akkor ő járt ki a faluba, ő lett Györgyfalva plébánosa. Építettem azt az épületet, ami most is bentlakás. Egy új plébániaépületet kezdett el építeni Pénzes József atya. De a kommunizmusban nem lehetett hittantermet csinálni, csak álcázva. Aztán teljesen aláalapoztuk, s akkor egy háromszintes épületet készíttetett oda. Egy új plébániát szerettem volna, orvosi rendelőt, könyvtárat meg miegymást, de végül bentlakás lett belőle, így működik a mai napig. Tizenvalahány férőhelyes. Kolozsváron gyönyörű volt a pasztoráció, mert volt akivel dolgozni. Amikor az ember meglátta Beke Györgyöt a templomban, akkor a következő vasárnap jobban készült. Nagy volt az egyházközség, az egész Györgyfalvi negyed oda tartozott. Egy kis templomunk volt ott, olyan négyezer hívő tartozott oda (most ezerrel le van csökkenve, ahogy hallom). Tulajdonképpen az a templom óvoda volt, a szociális testvérek tartották fenn szegény sorsú gyerekek számára. Meg is írtuk a történetét Tiéd ez a ház, Uram! címmel. Fehér Gábor segédlelkész volt a Szent Mihály-templomban, s Márton Áron püspök úr ott volt kanonok, aztán végül Fehér Gábort nevezték ki oda lelkésznek. 1944-ben, hogy ne vegyék el, egy éjjel átalakították templommá az óvodát, mert ott volt egy nagy ferences kolostor a közelben, az Alverna, amit elvettek, s a szentképeket, a haragokat is oda vitték. Amikor jött a kinevezett óvónő, hogy vegye át a gyerekeket, akkor mondták, itt nincsen óvoda, itt templom van... Így maradt meg az egyetlen templom a nagy Györgyfalvi negyedben. Amikor eljöttem, tíz ortodox templomot számoltam meg ott, volt ami már elkészült, volt, ami akkor épült. Azóta még biztosan lett újabb tíz.

Felnőttekkel is, gyermekekkel is foglalkoztunk, bérmálkozókkal, s ott az új épületben lett egy hittanterem Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére, aki kármelita volt. Nekem Jakubinyi György érsek úr által a lelki példaképem. Be is voltam írva a Li­siuex-i Szent Teréz Papi Egyesületbe a felszentelésünk napján, sajnos, megszűnt vagy két éve. Egy kármelita nővér imádkozott azért a papért, aki oda beiratkozott, de a nővér nem tudta, hogy ki az a pap, a pap sem a nővér nevét. Azért ő a védőszentem, mert Jakubinyi György atya, amíg tanárunk volt, rengeteget beszélt róla, és úgy éreztem, hogy ő a kis út szentje, és nagyon tudom követni. Pont nekem való. „A jó Isten virágoskertjében én nem akarok nagy virág lenni, liliom, csak apró kis ibolyácska.” Ilyeneket mondott. Úgy éreztem, hogy nekem való. „Ha szeretetből felveszünk egy gombostűt és szeretettel felajánljuk, azzal is megmenthetünk egy lelket”, ilyeneket mondott.

Állomáshelyek

Kolozsvárról aztán elkerültem. Rövidebb időket több plébánián is voltam. Például Szamosfalván, Gödemesterházán, ott is renováltam a plébániát. Onnan kikérezkedtem Budapestre a Magyar Szentek-plébániára. De olyan honvágyam volt, minden hónapban haza kellett jönnöm. Alig vártam, hogy az év elteljen. A hívek is marasztaltak, de képtelen voltam, pedig öcsémék és a rokonok is ott éltek. Visszajöttem. Radnótra helyeztek, Marosvásárhely mellé. Amikor meghalt édesapám, kértem az érsek urat, hogy tegyen valahova közelebb, édesanyám ne legyen egyedül. Így Sepsiszentgyörgyön voltam egy évet Szabó Lajos kanonok mellett. Aztán elkértem magam, s akkor Feketehalomba helyeztek. Ott voltam öt évet, azalatt megtanultam románul. A hittanórát csak románul kellett tartani: 44 bérmálkozó volt első évben, ebből kettő magyar. Lassan belejöttem a román nyelvű beszédbe, Fogarasra vittem 30 gyermeket táborozni... Ezután Lemhény következett, a felső-háromszéki katolikus falu. Ott más volt a helyzet, mint a szórványban. Viszont nem volt könnyű egy nagy faluban. 90 beteg volt. Karácsonykor, húsvét előtt mind végig kellett járni első pénteken a betegeket, az öregotthonba is jártam misézni első pénteken. A gyerekeket biciklizni vittem, olykor a Perkőre mentünk, máskor Esztelnekre. Szép volt Lemhényben, nem könnyű, de jöttek a templomba az emberek. Ott is renováltunk. Most már Illyefalván vagyok hetedik éve, itt a szülővárosom közelében szolgálom a jó Istent és az embereket. Orgonát építettünk, mert az hiányzott. Németországból hoztuk, vadonatújan. A harangot villamosítottam. Láttam előre, hogy a harangozó nyugdíjba megy, s nem lesz, aki harangozzon. De most nincs is harangozó. 240 személyből áll az egyházközség. Mindig van tennivaló, mert levitte a cserepeket a szél a templomról s a toronyról, vissza kell rakni. Könyvem megvásárlásával a cserepezést segítik a hívek... Azon is töröm a fejem, hogy a templom mögött van az erdős rész, jó lenne kialakítani egy lourdes-i barlangot oda...

Sánta Pál legutóbbi könyvének borítója

Isten szolgája, Márton Áron püspök reverendája

1980-ban papnövendék voltam a gyulafehérvári szemináriumban Márton Áron betegsége, majd halála idején. A nagy püspök halálhíre mindenki szívét átjárta. Akkori spirituálisunk, a nyugdíjas segédpüspök, Tamás József a teológiáról a püspökségre hívott minket, hogy valami személyes tárgyat, amit papi életünk során használni tudunk és hivatásunkban megerősít, választhatunk. Én a püspök úr reverendáját kaptam, azt is vettem fel, amikor az ünnepélyes beöltözésre sor került. Picit átalakították, mert a termetünk nem talált. A reverenda zsebében egy kis, Lisieux-i Szent Teréz-ereklyét is találtam, amit az ifjú Jakubinyi György hozott Márton Áronnak, aki a nyugalmazott érsek emlékezése szerint a ferencesek iránti tisztelete mellett arra kérte Jakubinyi Györgyöt, őt is írassa be Kis Szent Teréz „papjainak” listájára, a Lisieux-i Papi Egyesület tagjai közé, ami meg is történt. Amikor meghalt Márton püspök, fekete reverendáit kiosztották a kispapoknak. Én nemcsak a reverendát, de a kis ereklyét is tisztelettel megőriztem, Kis Szent Teréz az én lelkiségemre is hatással volt. A reverenda elkísért negyven éven át életem nehézségeiben is. Amikor már alkatom változása miatt viselni nem tudtam, továbbra is, mint ereklyét, nagy tisztelettel őriztem. Majd arra gondoltam, hogy elajándékozom a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumnak, hogy többen láthassák, érinthessék. A reverenda gombjait azonban megőriztem, és a jelenleg is használt, saját reverendámra varrattam. Így naponta Márton Áron nyomán gombolom magamra a papi öltözetet, ez a tudat segít minden bajban, betegségben, örömben, a napi helytállásban. Életem során öt csodás gyógyulást éltem meg, és mindenben Isten kegyelmére támaszkodva a nagy példakép e tárgyi hagyatékának közelsége is segített.

Példaképei, a szentek

Szent Péter és Szent Pál apostolokhoz hasonlóan én is mondhatom, hogy nemcsak örömben, boldogságban, hanem bizony nehézségben, betegségben, megpróbáltatásban is volt részem. Életem olyan, akár a két apostolfejedelemé: volt benne magaslat, mélység, fény és árnyék, de itt vagyok. Az ember nem kerülhet olyan nehéz helyzetbe, olyan mélyre, hogy a jó Isten az ő hatalmánál fogva ne tudna megoldást találni, ne tudna kivezetni bajokból, betegségekből. Így vezetett ki engem is a jó Isten számtalan alkalommal. Mert az Istent szeretőknek minden a javára válik. Sokszor, amikor nehézségekben, megpróbáltatásokban voltam, nem tudtam, hogy lábaljak ki, de segített a Jóisten. És sokszor elszégyelltem magam, lám, Isten sokkal jobb megoldást adott az én számomra, mint amit én eszeltem volna ki magamnak. Igen, ilyen a jó Isten. Péter és Pál apostolok a példaképeim. Külsőleg az életük más-más volt, sokban különböztek egymástól, de a jó Isten iránti szeretetben, a Krisztus iránti hűségben egyek voltak. Kértem a szentmisében, legyenek továbbra is az én védőszentjeim, Lisieux-i Kis Szent Terézhez hasonlóan, könyörögjenek érettem. S hogy mások is részesüljenek, minden jelenlévőt megajándékoztam egy-egy Lisieux-i Kis Szent Teréz-szentképpel.
*
Boldogan hirdetem az Urat címmel 2012-ben jelent meg Sánta Pál első könyve. A második Hol a boldogság mostanában címmel nemrég látott napvilágot a Kolozsvári Verbum Kiadó gondozásában, Bodó Márta szerkesztésében, Lisieux-i Kis Szent Teréz szentté avatásának századik évfordulójára. A könyvhöz Nóda Mózes szentszéki tanácsos, egyetemi tanár írt előszót. Így ajánlja az olvasóknak a kötetet: „Sánta Pál előadás-sorozata a Mária Rádióban hangzott el és most könyv formájában is olvasható. A szerző stílusa olvasmányos, érthető. A tízparancs és az egyház öt parancsa segítségével és vezetésével kalauzol a különböző élethelyzetekben, amelyek egyszerre lehetnek életünk buktatói, de boldogságunk forrásai is. (…) Sánta Pál a jézusi tanítás alapján vallja: ahol az Istent megtaláljuk, ott a boldogságra is rátalálunk.”