Az ünnepi istentiszteleten Kozma Albert a szülőföld temploma adta erőről beszélve úgy fogalmazott: a most megjelentek közül többen nem élnek otthon, de minden bizonnyal nem feledték, honnan indultak. A távolból szívesen térnek haza, hogy ismét a régi, az elődök által emelt templomba belépjenek, mert tudják, az ősi falak közt új erőre kapnak, szívük megkönnyebbül és lelkük hálával telik meg. Bármerre is sodorta őket az élet, úgy éreznek, mint érzett egykor Mikes Kelemen: úgy szeretik Rodostójukat, hogy nem feledik Zágonukat.

„Egyszer, amikor a legkevésbé számítunk rá, egy belső hang megszólít, hogy menj. A megkötöttségnek a béklyói, a láncai, amelyek lekötnek, ami elvonja az időnket és figyelmünket, lepattannak, és indulunk oda, ahol a gyökér van. Nekünk vannak kötődéseink; mindig van egy hely, ahova hazakívánkozunk, az a hely szülőföldünk. Az a hely, ahol az utcán, ha megállunk egy ház előtt, aztán kinyitjuk a kaput és belépünk az udvarra, ismerőssé válnak a falak, az ajtók. Az udvar minden szegletéből és sarkából özönlenek a régi emlékek: kisgyermekként, ifjúkorunkban, hogy is volt, mint is volt, hol játszottuk játékainkat? Vagy amikor elindultunk otthonról, és édesanyám, édesapám féltő tanácsával, szeretetével óvtak, vigyáztak minket: fiam, légy jó, légy jó mindhalálig, mint Móricz könyvében Nyilas Misi édesanyja. Így jöttünk ma mi is haza” – mondotta a tiszteletes. 

Kozma Albert a hit megtartására is figyelmeztetett: sem a keresztelés, sem a konfirmálás nem hagyomány, azok annál jóval többek. Életünkben Istennek nagy szerep jut, erősítsük a vele való munkálkodást.

A lelkész üdvözölte a hat jubiláló korosztály konfirmálóit. Mintegy összegzésül elmondta: nyolcvanhetük közül tizenheten hunytak el, az eseményre bejelentkezettek száma negyvennégy.

Uzoni István volt gondnok köszöntőjében a régi Bölönre emlékezett. Ma sokan vannak jelen a konfirmálási ünnepségen, ami örömre ad okot. Örömre, hiszen nemzedékek találkoznak, ismerik meg egymást, kerülnek közel lelkileg. A találkozó viszont ráirányítja a figyelmet arra is, hogy mennyire fogynak. Mint mondotta, szó szerint haldoklik a falu. Számokkal is alátámasztotta kijelentését: százhúsznál több ház áll üresen, s kétszázra rúg azon háztartások száma, ahol már csak egy-egy özvegy él, azaz bő háromszáz család hiányzik a faluból. Legutóbb alig heten konfirmáltak, a maréknyi fiatalság nem fogja tudni éltetni a közösséget. Talán ötven-hatvan éve van még a helyi magyarságnak – jósolta. „A sors szétdúlta, széthordta az embereket”, fontos tehát, hogy bár az ilyen, a magyarságot kicsit erősítő eseményeken minél többen jelen legyenek.

A jubiláló konfirmandusokat név szerint szólították, az időközben elhunytakra percnyi néma csenddel emlékeztek, majd közösen újból megerősítették egyháztagi fogadalmukat. Az úrvacsoraosztást követően az ünnepeltek emléklapokat vehettek át, a templom udvarán koszorút helyeztek el az elhunytak tiszteletére és közös fényképet készítettek. Végezetül a Lőfi Áron gyülekezeti teremben szeretetvendégségre került sor.