Itt ülünk a verandán. Lapozod az albumot azzal a mosollyal, mint aki messze-messze jár szerettei ölelésében. Nem mozdulok mellőled. Nem zavarom meg a pillanatodat. A nap narancssárga ívben visszanéz rád, és te beleremegsz. Nem a fénytől, hanem attól, amit a látvány kivés belőled. Egy régi nyarat. Egy másik szekeret. Egy másik lovat. Egy másik nagytatát.
A kép hallgat. És benned megszólal az a másik mező. Nem mondod ki, de látom, ahogy a forróság végigcsorog a bőrödön. Izzik a levegő, mint akkor, a dombok alatt, ott a szénaréten.
A gyermekkorod fénye nem arany, hanem por. Nem szűrődik át, hanem megül a kis testeden, a két copfba font hajadon, a ruhácskádon.
Most ez a fekete-fehér fénykép visszavisz oda, ahol a gereblye nyele hosszabb volt, mint te magad. Ahol a villa súlyos volt, és a mozdulat még suta, tanulni való.
Én látom, hogy újra ott vagy. S amikor a rakomány alkonyatra végre a szekéren, fent, a nagy karimás szalmakalap alatt ott ül a szénában nagymamád is. A szekér hátulján kapaszkodtok felfelé a lánc mentén – elöl te, mögötted a többi kislány, s anyukád zárja a sort. A lánc hideg, a rúd meleg, a széna forró és szúr, mégis jólesik benne a pihenés. A tetején ülve már nem is a föld része vagytok, hanem az égé. Kicsik vagytok és fáradtak, de boldogok. Mert nagytata ott áll nyugodtan a lovak előtt, kezében az ostorral, árnyékában az egész világ. És nagymama szilvás gombócot ígért vacsorára, amihez a krumplit te törheted – a kisbárány formájú, négylábú, fa krumplitörővel.
Te akkor még azt hitted, mindig így lesz. Mindig lesz mező. Mindig lesz nyár. Mindig lesz szekér, lesznek ők, és a széna sosem fogy el, mert olyan, mint a nap: minden este lebukik, de másnap újra kel.
Most a fekete-fehér fotográfiát öleled át a tekinteteddel, és az az érzésem, hogy nem is ez a kép mutatja meg neked, amit látsz, hanem te lehelsz életet a képbe. A nap mögül előlépnek a régi kontúrok. És én tudom, amit te nem mondasz ki: hogy most is ott van veled a két öreg. Ölükben tartják a szénaillatot, a láncon felkapaszkodó kislányokat – és a békés, megelégedett nyugalmat.
Én csak figyellek. Nem kérdezek, nem zavarom meg az emlékezés neszeit. Csak állok melletted, ahol a napnyugta már élénkvörös, és lassan beleolvad az este. És tudom: nem a fény mutatta meg neked mindezt, hanem az érzés, ami összeköt velük.
A nagytatád és nagymamád most is visszaölel. És én érzem ezt is. A melegét. A csendjét.
És az ő nyelvükön csak ennyit mondok most neked:
– Nincs vége. Csak hazatér a szekér. Napról napra. Mindig.
Bede Erika
