Dél körül járt az idő. Jól tudta: az éjjel túl messzire kóborolt, s így nem érhet haza napkeltére. De nem bánta, mert olyasmit lelt, amitől végre újra átjárta egész lényét valami, ami már régóta hiányzott az életéből: izgatott reménység borzongott végig rajta!

Nappal a sivatag szinte elviselhetetlen volt. De a sejtelmes éjszakában nagy sétákat tett a csillagok alatt, a sötét dűnék között. Ezúttal azonban valahogy más volt. Csak vitte a lába előre, s a lelke messze járt. Aztán egyszer csak ott volt előtte. Szikkadtan, fehérre halva állt ki a homokból a combvastagságú rönk, oldalágai akár két széttárt kar. Lasaridis azonnal tudta, érezte: küldetése van!

Kiásta a farönköt a homokból, a „karjainál” fogva a hátára vette, s a saját nyomain elindult visszafelé. Az elején nem volt nehéz a teher, aztán mintha nőtt volna a súlya: az abba fölött jócskán eljárt már az idő.

Felkelt a szél is, ez kicsit enyhítette a nap gyilkos tüzét. Egy ponton aztán elhagyta az ereje, és óvatosan ledobta a terhét. Úgy saccolta, hogy félúton járhat. Leoldozta saját kézzel font bőrövét, rábogozta a fára. Így már tudta húzni maga után a homokban, kicsit jobb lett minden. A szél nagyokat lökött rajta, beletúrt a homokba, s szemébe vágta. De az öreg összeszorított szemhéjjal, szája szegletében apró mosollyal tűrte a sorsát.

Amikor a homokvihar utolérte, már nem volt messze a sziklakanyontól, melynek egy kisebb barlangját szorgos munkával lakhelyévé tágította. Rettenetes erővel csapott le a vihar, s Lasaridis hevesen imádkozott, hogy megtalálja a menedéket a nagy tombolásban. Aztán egyszer csak ott állt az otthona bejáratánál. Mohón ivott és sokat, majd egy zsineggel kiment a bejárattól pár lépésre levő kereszthez és méretet vett róla. A háta mögött sokan csúfolták a keresztje miatt Lasaridis abbát. Nem volt keresztényhez illendő az „átkozott fa”, a Jézust kivégző eszköz. Ő azonban valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodott hozzá, csiszolgatta, szépítgette.

Visszament a barlangba, elővette rövid pengéjű kését, s nekifogott kifaragni a Testet. Puha fa volt, de tele görccsel, sokszor megfutott a kés, belevágott az ujjába többször is. Vére pirosan virított a fehér fán. Éhes volt és fáradt, de eltökélte: nem áll meg, amíg el nem készül a mű. Egész nap faragott zúgó füllel s szédülő fejjel. Szépen haladt, de még így is késő este lett, amire végzett. A megfeszített Jézus, két karját szélesre tárva, mintegy átölelve a világot ott hevert kifaragva, vértől foltosan a forgácsok között, a földön. Az öreg megpróbálta lemosni a vért, végül rózsaszínes lett az egész.

– Még ma fel kell raknom a keresztre, hisz péntek van... – biztatta fennhangon magát. Szege nem volt, de a kosárfonásból maradt faháncsú elég, azzal kötözte fel a kifaragott testet a keresztre. Nézegette, csodálgatta, tetszett neki. Mosolyogva visszatámolygott a kis barlangba, s a küszöbön eszméletlenül esett össze. Teste feladta a harcot.

Hangos csattogásra eszmélt. Ott feküdt a kövön, s odakint még mindig tombolt a vihar. Feltápászkodott, hogy megnézze, mi csattog. Ahogy kitántorgott a sötétben, a vad erejű orkán majdhogy feldöntötte, szeme-szája megtelt homokkal. A kereszt felől jött a hang. Közelebb ment, hogy lásson is valamit. Ijedten tapasztalta, hogy a faragott fatestet a vad széllökések majdnem letépték a keresztről. A jobb kezétől fogva lógott, s úgy csapódott ide-oda az erős szélben. És amire Lasaridis bármit tehetett volna, leszakadt az is, s elragadta a vihar, eltűnt a sötétben.

Az öreg erre teljesen összeomlott. Túl sok volt ez már neki, mindenét elnyelte a sötétség, nem maradt már semmije. Térdre roskadt, s úgy zokogott keservesen, de hangját összetépte a vihar. Szemei megteltek homokkal, alig látott már valamit. Tüdejét is marta, fulladozva köhögött, s könnyei sötét barázdát húztak poros arcára.

Hirtelen csend lett. Sűrű, fülsiketítő csend. Lassan felemelte a fejét. Egy alak állt a kereszt mellett. Egy darabból szőtt, fehér köntöst viselt. Lasaridis halkan, szinte suttogva szólalt meg:

– Ó, Uram! Én Uram!... Te vagy az…? – s zokogásba fulladt a hangja. De nem jött válasz, csak nézték egymást némán. Az álló alak ekkor a keresztre mutatott, majd önmagára. A földön görnyedő öreg vadul dörzsölte a szemeit, de mikorra kezeit levette, már nem volt ott senki, csak a vihar üvöltött vadul az éjszakában.

– Nem értelek, ó, én uram! Mit akartál nekem mondani…? – jajgatott, majd lassan, négykézláb, szinte önkívületi állapotban visszaindult a barlangba. Ott gépies mozdulatokkal levetkőzött, s kikotort egy széndarabot a kihűlt tűzhelyről.

Vasárnap – mint mindig – a környéken élő testvérek gyülekezője volt a szűk kanyonban, Lasaridis abba lakhelyénél. Ilyenkor kenyeret hoztak neki és hallgatták az öreg bölcsességeit. Ez alkalommal azonban nem találták sehol az abbát. Durva, zsákszerű ruhája szépen összehajtogatva a heverőn feküdt, rajta gondosan karikába tekerve a bőröve is. „Talán elkóborolt a sivatagba, vagy visszatért a világba…” – találgatták. De soha senki nem hallott többé felőle.

A küszöbnél, a léptektől simára csiszolódott kövön nehezen olvasható írás állt. Szénnel írták: „Ne a kereszten keress engem! A szívedben vagyok.”

Kisgyörgy Benjámin