Uzonban a Hídontúl településrész már a nevével is jelzi, hogy a valamikori uzoni híd utáni területről van szó, amely a falun kívül esik, de mégis szerves része annak. Ha a múlttal kezdem, akkor sokunknak fog eszébe jutni az a szép régi híd, amelyet el kellett tüntetni. S nincs meg a ma már csak romokban meglevő Szebeni malom gátja sem az alázubogó, habos folyóvízzel. A folyó medrének szabályozásával, az új mederrel a gát is eltűnt. Maga a malom tűzvész áldozata lett, ezt sok embertől hallottam, de hogy miért és mikor (talán 1947-ben), az már a múlté.

Ahogy a hídon átmentünk, balra régen (az én gyermekkoromban, sőt, azután is) sokadalmakat, vásárokat tartottak. A sokadalmak évi öt alkalommal voltak beütemezve a következő sorrendben: az első volt tavasz kezdetén a József-napi vásár, aztán az Orbán-napi következett májusban, amelyet palántvásárnak is neveztek. Nyáron, július 26-án volt az Anna-napi, ősszel, szeptemberben a Rózsa-napi, majd az év végén, decemberben a Miklós-napi sokadalom.

Édesanyám sokszor elmesélte, hogy a vásárnak két színtere volt. Ahol most a park van, az a piac volt – árultak bútort, ruhaneműt, különböző kalapokat, csizmákat, konyhai eszközöket. Szemben a piaccal, a mostani Buzsi Ignác házában volt a Temesváry család vendéglője, amely ilyen nagy események alkalmával csodálatosan működött. Eljöttek a ringlispílesek is a gyermekek nagy örömére. Még Aradról is jöttek paprikával, Csomakőrösről szalmakalapokkal, Csíkdánfalváról a fekete kerámiából készült káposztás fazekakkal, szóval kínálatban, szervezettségben nem volt hiány.

Volt kirakodóvásár, ahol a messze földön híres kézdivásárhelyi mézespogácsát árulták – a fiúcskáknak lovat vettek, a lányoknak pedig szívet –, de volt égetett cukorból készített pálcikás kakas is, seprű, lábbeli, ruhanemű, vászonkötények, edényfélék, kosarak, kasok, használati tárgyak és egyebek. 

Volt egy similabdás, aki korpával töltött similabdát árult, kiabálván: 

„Egy lej a simi,
Nyúlik a gumi,
Van még Lajinak,
A nyárádszeredainak.”

Nekünk, gyermekeknek ez nagyon tetszetős és olcsó játékocska volt az 50-es években.

A mostani pompás szabadidőpark valamikor egy elhanyagolt, gondozatlan terület volt, ott tartották régebb az állatvásárokat. A szüleim oda sohasem vittek el, de nem is kívánkoztam, mert az állatokat, főleg a lovakat durván kínozták, verték az akkori gonosz lelkű emberek. (Legtöbbjük roma vagy részeg volt ilyenkor.)

Közvetlenül a Feketeügy mellett, a régi híd környékén szerényebb körülmények között élő uzoniak laktak. Apró, de takaros házaikat becsületes munkával építették, kisebb gazdaságot tartottak, aprómarhát, libát, egy-két disznót. Bennebb roma családok éltek, akik téglavetésből keresték meg a kenyerüket. Legtöbbjük Furus nevű volt, az asszonyok disznósörtéből meszelőt csináltak, nyáron bejártak a faluba tapasztani, meszelni, kisebb házimunkára. Becsületes romák voltak, nem voltak sem tolvajok, sem bicskások. Halászattal is foglalkoztak, főleg Ruszkij Jancsi, akinek az apja az I. világháború idején idehányódott mint orosz szökevény, és a cigányság befogadta. Eredeti neve Iosif Gosztonyij Nyikolajev volt. Vele történt meg, hogy Brassóban ivott a Sztálin-szobornál, s amikor a vodkája elfogyott, az üres üveget hozzávágta a szoborhoz és kiabálta: „Igyál, druszám, mert tudom, hogy szeretted te is!” A rendőrség elvitte, mire ő csak oroszul beszélt, így nem zárták be – másképp biztos megkapta volna a magáét... 

A romák nagyon nehezen engedték gyermekeiket az iskolába, a legtöbb egy-két osztály után kimaradt, mert sem cipőre, sem ruhára nem tellett a szegénység miatt. A hídontúliakon kívül bent, a faluban is laktak még romák kisebb csoportokban a Temesváry család kastélya körül. Ők ott szolgáltak és kicsiny zsellérházakban éltek. A muzsikus cigányok, vagyis a híres Koszti zenekar tagjai is benn laktak Uzonban, mert ők rangos, úgynevezett „elit cigányok” voltak a többiekhez képest. Valamikor (szüleim emlékezete szerint) két Koszti-féle zenekar is működött egyszerre. Az első volt az „úribb cigány”, akinek az udvarán tekepálya is volt, a felesége pedig fagylaltot árult az uzoni gyerekeknek. A

Buzsi Ignác tulajdonában levő mai épületben vendéglő működött. Ott a nagy vásáros napok alkalmával szólt a zene, a vendégek pedig különféle ételek között válogathattak. Voltak más kocsmák is, de azok nem a rangosabb vendégek fogadására rendezkedtek be, inkább csak egy-egy gyors betérésre. Ma ezek már csak emlékek, főleg a nagyon idős uzoniak számára; a fiatalok hírét sem hallották a hajdani dolgoknak. Azt sem, hogy valamikor hét mészárszék volt a faluban, és jobbnál jobb húsokat árultak. A mészárszékek télen jeget vágtak a befagyott Feketeügyön, és mindeniknél megvolt a „hideg pince” a húsok tárolására.

Napjainkban, ha valaki kisétál a Hídontúlra, főleg, ha idős ember, azt fogja hinni, hogy nem Uzonban van. A magyarázat egyszerű: a putrik, ócska, rossz házak eltűntek, és szebbnél szebb épületek mutatják, hogy a romák is tudnak fejlődni, ha dolgoznak. Én azt nem tudom, hogy kik építenek, de örvendek, mert látom a haladást, a felzárkózást, a civilizált életkörülményeket, és a szép épület csak emeli a falu tekintélyét. 

Ambrus Lászlóné Imreh Anna