Nemrég volt július vége, s hogyne jutna eszünkbe a legnagyobb költőnk, élete, sorsa, s ebből is jelesül az a nap, amely Keresztúrhoz igen szorosan láncolta. Hiszem, iskolavárosom ilyenkor nagy lázban ég, legalábbis azok, akik vigyáznak, felvigyáznak minden olyan mozzanatra, amely a nagy költőt immár véglegesen szitás Keresztúrhoz kötötte. 

Milyen megejtően szép és fel­emelő: itt töltötte el életének utolsó napját, a meleg július végének immár számontartott óráit, perceit. A nyugdíjas tanító úr, aki vagy fél évszázaddal később hosszú, de izgalmas elbeszélő költeményben állított írásos emléket a legjelesebb vendégnek, aki valaha is végiggyalogolt a település főutcáján, elbeszélgetett vendéglátóival, s a Gyárfás-kúriát örökre beíratta az irodalmi legendák sorába.

Az, hogy ki tudja, hány sírhelye is van Petőfinek szerte a nagyvilágban, még mindig kérdéses. Mint az is, hogy végül életben volt-e még, amikor a két székely katona szekerére vette, s Keresztúr felé vágtattak vele. Azt is suttogták, hogy még élt, amikor a városszéli ház istállójában lefektették. Imigyen egészül ki szép kerekre ez a történet: innen lovagolt Bem után Fehéregyházára, s ide tért vissza a nap elteltével egy lovas szekér derekában. Hogy tényleg élt, vagy már halott volt, nem tudhatja senki. A ránk maradt sejtetések szerint a házigazda világtalan szolgája hallotta, hogy megmentői Petőfinek említették. Hát igen, csodálatos legendák születtek, s bizonyára születnek még.

Egy dologban bizonyosak lehetünk: ilyenkor, elestének évfordulóján, legyen az kerek évszám, avagy nem, megjelennek a friss virágok a sírhanton, megjelennek a koszorúzó gyerekek, fiatalok, Petőfi-tisztelők, s habár tudják, hogy a sírkővel is jelzett hant alatt nem Ő nyugszik, úgy érzik, tényleg a keresztúriak nagy halottjára emlékeznek. Hogy mindenkor emlékének tisztesség adassék!

Péter Sándor