Halottakról jót vagy semmit – tartja egy régi mondás, de egy ilyen súlyú közéleti szereplőt nem lehet csak az egyik oldaláról nézni. Ion Iliescu 1989 decemberében annak a személyiségnek látszott, aki képes kivezetni Romániát abból a sötét nyomorból és diktatúrából, amelybe a Ceaușescu házaspár taszította, és ez valamennyire igaznak bizonyult, még ha olykor úgy is tűnt, hogy őt magát is sodorják az események – a jelek szerint ugyanis nem rendszerváltást, csak egy emberarcú szocializmust akart. Erre néhány értelmiségi már néhány nappal a Nemzeti Megmentési Front megalakulása után rájött, de sajnos senki nem hallgatott rájuk. Aminek nagyon súlyos következményei lettek: a(z utólag ellopottnak bizonyult) forradalom győzelme utáni, mesterségesen keltett terroristahisztéria és lövöldözés újabb emberéleteket követelt, 1990 januárjában jött az első, februárban a második bányászjárás, márciusban a marosvásárhelyi etnikai pogrom, júniusban pedig a harmadik, legnagyobb bányászjárás (halottakkal, sebesültekkel, törvénytelen letartóztatásokkal), csupa olyan esemény, ami szinte lenullázta a Romániára irányuló nemzetközi szimpátiahullámot, és megnehezítette az ország előhaladását a valódi demokrácia irányába.

Ám ez mégis megtörtént, és ez is Ion Iliescuhoz köthető: a nyugati katonai szövetséghez (NATO) és az Európai Unióhoz való csatlakozás az ő elnöksége alatt indult el, illetve valósult meg. Tagadhatatlan része van az ország gyökeres átváltozásában, még ha nem is egészen ezt akarta. Ő hozta létre Románia máig legerősebb politikai alakulatát, a Szociáldemokrata Pártot, amelynek haláláig tiszteletbeli elnöke és legmarkánsabb személyisége maradt. Ő szabta meg az eredeti román demokrácia kereteit, ami Vladimir Tismăneanu politológus megfogalmazása szerint inkább szekusarcú kapitalizmusnak nevezhető, mert Iliescu megakadályozta a társadalom megtisztítását a kommunista rendszer embereitől. Ő odázta el az államosított javak visszaszolgáltatását és ő hozta létre az első kiváltságokat, a forradalmárdiplomákat és juttatásokat, amelyek magasabbak, mint a volt politikai foglyok sokéves meghurcoltatásáért és kínzásáért járó kárpótlások. S habár inkább a hatalom érdekelte, mint a pénz, a magát mindig baloldalinak valló politikus soha nem lépett fel azon gyanúsan gazdagodó réteg ellen, amely új, másféle nyomorba taszította a lakosságot a kilencvenes években. A máig romboló korrupció és nacionalizmus is akkor vert gyökeret.

Iliescu távozásával nem zárul le egy korszak: túl sok kérdés maradt még nyitva.

Fotó: Agerpres