Mámoros, zavaros napok következtek. Mindent, így minket is magával ragadott a frissen elnyert szabadság szelleme, a szebb, emberibb jövő reménye, a hit, hogy a zsarnokságot igazi, nyugati típusú demokrácia váltja fel. Januárban tértem vissza Bukarestbe, folytatni egyetemi tanulmányaimat, és egy megváltozott város fogadott. Jól látszottak a lövésnyomok számos épületen, de a szervezkedés, az újjáépítés vágya is kézzel fogható volt. Tanultuk a demokráciát. S közben megtapasztaltuk, hogy a Szabad Román Televíziónak átkeresztelt médium csupán gazdát cserélt. Nem ad hírt semmiről, ami az új hatalomnak kényelmetlen, félretájékoztat a szemünk előtt zajló eseményekről. Itthon még tartott a mámor, mikor mi már láttuk, nincs minden rendben, aztán Marosvásárhely fekete márciusa sok magyart kijózanított. Bukarest utcáin a román híradó által manipulált tömegek követelték a magyarok kiűzését az országból, mi egy bentlakásszobában a magyar adás közvetítését fordítva próbáltuk meggyőzni kollégáinkat, hogy ne a félrevezetésnek, inkább nekünk higgyenek. Nem sok sikerrel. Nekik szükségük volt még néhány hónapra, hogy ráébredjenek a valóságra. 

Az Egyetem téri tüntetések 1990 tavaszán állandó találkahelyünkké váltak, majd minden este ott töltöttünk néhány órát, magunkba szívtuk a legjelesebb román értelmiségiek gondolatait. Tették ezt sokan korosztályunkból, így májusban, amikor kiderült, Ion Iliescut a szavazók 85 százaléka elnökké választotta, az egyetemi bentlakásokban szinte forradalom robbant. Júniusban már a bányászoktól rettegtünk, sokan csak munkásnak álcázva mertek utcára menni, lestük, megtámadják-e a campust. Ekkor már egyértelmű volt sokunk számára: Ion Iliescu nem Románia megmentője, a megváltás ezúttal elmarad.

Ezek a gondolatok türemkedtek elő Iliescu halálhírének hallatán. Az elveszített tíz esztendő, amely megfékezte Románia nyugati demokráciákhoz igazodását, lelassította a felzárkózási folyamatot, felemás, sokak által „eredetinek” nevezett politikai berendezkedéshez vezetett, megágyazott a korrupciónak, a Securitate átmentett hatalmának, egy párhuzamos mélyállam létrejöttének, mindannak, aminek terheit ma is nyögjük. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is, ha nem Iliescu kerül hatalomra, hanem valaki más a kommunista bagázs másodvonalából, ma Románia akár olyan is lehetne, mint Fehéroroszország: Putyin diktatórikus csatlósa. 

Ion Iliescut ma helyezik örök nyugalomra. Elnökségének két és fél mandátuma ugyancsak vitatható, sok a megválaszolatlan kérdés a ’89-es események, a fekete március, a bányászjárások körül. Elhantolásával talán végre lehetőség nyílik az igazság megismerésére, mely elengedhetetlen lenne, hogy valóban lezárulhasson a rendszerváltás és egy új, titkoktól és hazugságoktól mentesebb időszak kezdődhessen az ország történelmében. Ha ez bekövetkezne, ha nem is Ion Iliescu életének, de legalább a halálának érdeme lehetne.

Ion Iliescu 1989. december 23-án Dumitru Maziluval és Petre Romannal. Fotó: Wikipédia