A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) alapításának huszadik évfordulója alkalmából dr. Sólyom László köztársasági elnök fővédnöksége alatt Budapesten tartotta ünnepi megemlékezését. A rendezvény védnökségét dr. Boross Péter volt miniszterelnök, a Szabadságharcosokért Közalapítvány Kuratóriumának elnöke vállalta, az ünnepségen részt vettek a határon kívüli volt politikai foglyok szövetségeinek és szervezeteinek képviselői is, köztük a sepsiszentgyörgyi Török József.
A rendezvényen az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek ápolása érdekében végzett tevékenység elismeréseként emlékplakettet (képünk) — Csíkszentmihályi Róbert éremművész alkotása — adományoztak, többek között Török Józsefnek és e sorok írójának.
A két emlékünnepség — a Pofosz-évforduló és március 15. — időpontban is egymáshoz közelítése nem véletlen, a jegyzetünk címéül kiemelt mondat Szakály Sándor történész előadásából vétetett, aki kijelentette, hogy 1956 őszén egy megalázott nép ismét nemzetté vált.
Ez történt 1848. március 15-én, és — más eszközökkel és módszerekkel — ennek kellene történnie napjainkban is.
Megdöbbentőek azok az adatok, amelyeket az ünnepség megemlékezői megidéztek. A kommunizmus áldozatainak emléknapján mintegy 90 millió áldozatra emlékeztek. A törvényszékek ennyi személyt nyilvánítottak ,,reakcióssá", ,,osztályidegenné", ,,a magyar társadalom ellenségévé".
Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki elnöke, akit egyébként 1962-ben ítéltek el a magyarországi forradalmárokkal való kapcsolattartás miatt, felszólalásában elmondta, hogy Romániában több mint 400 000 ember szenvedte el a kommunista diktatúra megtorlásának valamilyen formáját — Stefano Bottoni és mások kutatásai szerint több mint 28 000 személy letartóztatására került sor. Ez az adat sem fedi teljes mértékben a valóságot, mert tömegével fordultak elő olyan esetek, amikor a letartóztatott személyeket hónapokig vagy akár évekig tartották vizsgálati fogságban, és törvényszéki tárgyalás meg bírósági végzés nélkül toloncolták haza őket. Volt eset rá, amikor az illetőnek egyszerűen nyoma veszett, vagy elegendő volt egyetlen elejtett szó, egy szál virág, virágkoszorú elhelyezése — beszédes példa erre a sepsiszentgyörgyi mikós diákok és Erőss János tanár esete —, hogy súlyos börtönbüntetéssel illessék még a kiskorúakat is.
Erdélyben a magyarokra kirótt politikai büntetések különösen akkor szaporodtak és emelkedtek meg, amikor 1958. február 26-án Kádár János és Kállai Gyula romániai látogatása során nyilatkozatban adott szabad kezet a román hatalomnak a magyarellenes megtorlásokra. Marosvásárhelyen hangzott el: ,,Megmondjuk világosan, nekünk semmiféle területi igényünk nincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje és népe, hogy azon testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel felépítse a maga szocialista hazáját."
Ennek a politikai kurzusnak a hatása máig is érezhető, tovább viszik és éltetik a Kádár-korszak politikai örökösei és gazdasági haszonélvezői, akik 2004 decemberében félelmetes és aljas hazugságokkal kitagadtatták a magyar nemzeti közösségből a határon kívül rekedt magyarokat.
Török József megítélése szerint ezért fontos, hogy a Pofosz a rendelkezésére álló eszközökkel és kiemelkedő magyar politikai szerepvállalók támogatásával a kommunizmus magyar áldozatainak összességére figyeljen, és ne csak ünnepléseikre hívják meg ezek képviseletét, hanem közös rendezvényeket is szerveznek, emlékjeleket is állítanak, mint amilyen a mi esetünkben a felsőcsernátoni dr. Rákossy Árpád szobra. Ezért a szónok külön köszönetet mondott a Pofosz egykori és mai vezetőinek — személyesen Sólyom Lászlónak és Boross Péternek —, akik ezt az ügyet önzetlenül támogatták. A Pofosz egyébként március 15-én a Nyerges-tetőn állít kopjafát az 1849-es forradalom és szabadságharc emlékére.
A Pofosz budapesti évfordulós rendezvényének krónikásai — különösképpen Frigyessy Ágnes — a kárpátaljai Dupka György megdöbbentő adatait emelik ki a kommunista diktatúra barbár embertelenségéről. Legalább 35 000 ember ellen indult rendőrségi és ügyészségi vizsgálat. Az ungvári szovjetellenes ifjúsági szervezet diákjait röplapterjesztésért ítélték el. Benyák Nándor hat évet töltött munkatáborban, bűnözőkkel, rablógyilkosokkal és tolvajokkal zárták össze. Gecse Endre református lelkész, akit a huszti templomból hurcoltak el, a börtönbeli kínzásokba halt bele. Bucsella József a szovjet hadsereg katonájaként került Magyarországra. 1956 októberében a 32. gépesített hadosztály katonájaként nem volt hajlandó a forradalmárokra lőni. Fegyverét eldobta. November végén elfogták, golyó általi halálra ítélték. Kivégzése sikertelen volt, a koponyájába röpített golyót kioperálták. Előbb a bolondokházába dugták, majd Szibériába száműzték, ahol ötven évet töltött, s onnan élő tanúként került haza. Azt csak ráadásként említjük, hogy négy-öt éves árvaházi gyermekeket hurcoltak el, hogy speciális szovjet iskolákban janicsárokat neveljenek belőlük.
Március 15-e és a kommunizmus ’56-os és többi áldozatainak és elítéltjeinek együttes ünneplése valóban alkalmat teremt arra, hogy a többszörösen is megalázott magyar nép ismét nemzetté váljék.
Az idei márciusi megemlékezések hadd történjenek ennek a jegyében.
