A rétyi származású Székely Zoltán (Dés, 1912. november 18. – Sepsiszentgyörgy, 2000. szeptember 1.) elődei között van az a rétyi Székely Lajos (1824–1879), aki az 1848–49-es szabadságharcban, majd 1860-ban Garibaldi alatt, s végül az 1863-as lengyel szabadságharcban vitézül harcolt. 1864-ben sebesültként orosz fogságba került, Krasznojarszkban sínylődött, ahonnan Erzsébet királyné közbenjárására csak 1868-ban szabadult. Székely Zoltán a Mikó Kollégiumban László Ferencnek és Csutak Vilmosnak is tanítványa volt. A kolozsvári román egyetemen latin–görög és történelem szakos tanári diplomát szerzett, 1937-től a Mikó Kollégium tanára volt, aztán múzeumőr (az intézmény igazgatója).

Székely Zoltán Csutak Vilmos hűséges tanítványaként, az ő példáját követve erdélyi és székely politikai érettséggel vezette a múzeumot. Tevékenysége sokirányú volt. Mint régész nemcsak Romániában és Magyarországon, hanem széles nemzetközi porondon is hírnevet és elismerést szerzett. Tudományos kapcsolatokat teremtett, s azokat nehéz körülmények között is ápolni tudta. A múzeumot megtartotta, megőrizte, céltudatos munkával továbbfejlesztette. Az épületet Kós Károly szellemében tovább bővítette, a Csutak Vilmos idejében elkezdett szabadtéri múzeumot pedig továbbfejlesztette, és kiépítette a háromszéki múzeumi hálózatot. Az ő nevéhez fűződik a Gyárfás Jenő Emlékház létrehozása Sepsiszentgyörgyön, az Incze László nevét viselő Városi és Céhtörténeti Múzeum Kézdivásárhelyen, a mai Haszmann Pál Múzeum néven ismert Néprajzi Gyűjtemény Alsócsernátonban és a Benedek Elek Emlékház Kisbaconban. A Képtár saját épületet nyer, ahol Baász Imre zenei életet is szervezett, és 1981-ben a modern képzőművészeti törekvéseknek olyan országos találkozóját teremtette meg – Medium néven –, mely egy évtized múlva nemzetközi seregszemlévé nőtte ki magát.

Bebizonyította, hogy a földrajzi vidék nem jelent egyúttal szellemi provinciát is. Megtartotta, sőt, emelte a múzeum tudományos színvonalát. 1949-ben évkönyvet szerkesztett, azután közleményeket, 1969-től kezdődően pedig Aluta címmel tudományos évkönyvet adott ki, mely 1988-ban a XVII–XVIII. évfolyamába lépett. Higgadt bölcsességgel, megértő szeretettel gyűjtötte a múzeumba a legjobb fiatal erdélyi tudósokat, biztosította számukra a kutatási feltételeket, irányította, támogatta, inspirálta őket. Munkatársaiban nem az árnyékot, hanem a fényességet kereste. Holt tengereket, alvó lelkeket, közönyös szíveket mozgatott meg, hitet gerjesztett, tüzeket gyújtott: a mélyebb hit, a lelkibb magyarság, az európaibb gondolkodás, a minőségi kiválóság igényeit ültette el munkatársai szívében.

Mindezt tette nem egyszer ellenségeskedő, meg nem értő körülmények között. Legnagyobb problémáival, legmélyebb érzéseivel, legmerészebb álmaival sokszor maradt magára, de nem csüggedt. Dolgozott, szüntelenül.

Székely Zoltán a Székely Nemzeti Múzeum történetének egyik legkiemelkedőbb alakja. Munkássága, személyisége átfogó-kimerítő értékelésére lassan elérkezett a megfelelő távlat. Vitathatatlan érdemei viszont már ma is összegezhetőek, az intézménytörténet perspektívájában. Székely Zoltán egyértelműen ugyanannak a hagyománynak a képviselője volt, mint nagy muzeológus elődei, és képes volt ezt a hagyományt a korszak sajátosságai között is érvényesíteni: a Székely Nemzeti Múzeum eredeti feladatairól, azok végzéséről, fejlesztéséről vagy legalább ébrentartásáról van szó. Csutak Vilmos utánpótlás-politikája révén indult el szakmai pályájáján, helyzetbe pedig szakmai szocializációja idején, Herepei Jánosnak köszönhetően került. László Gyula ösztönzésére lemondott Mikó Kollégium-i katedrájáról és kevesebb bérért átment a múzeumba.

Sylvester Lajos, Német László és Székely Zoltán. Sepsiszentgyörgy, 1970.

1957-ben a Munka Érdemrend III. fokozatával tüntették ki, 1969-ben a Kulturális Érdemrend II. fokozatát kapta, 1970-ben a Román Társadalomtudományi és Politikai Akadémia levelező tagjává vált, 1998-ban Sepsiszentgyörgy város díszpolgárává avatták, 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja lett.

A romániai rendszerváltozást követően megélénkült az akkor már nyolcvanas éveiben járó Székely Zoltán nyílt elismerése az anyaországban is. A testvérmegyei kulturális kapcsolatok részeként a Veszprém megyei Történelmi Tár 1990. évi I. számában jelent meg első tanulmánya, a „Kora középkori települések a Székelyföldön (XI–XIV. század)” című. A korrekt anyagközlés és elemzés végső megállapításában megfogalmazta a jövő kutatásának alapfeladatát: teljes településfeltárások szükségesek a magyar és székely betelepülés kérdésének vizsgálatához. Ennek az elkötelezett kutatási iránynak rövidesen a következő eleme is napvilágot látott a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1994. évi jubileumi 19–20., összevont számában K. Zoffmann Zsuzsa antropológiai feldolgozásával kiegészítve „A zabolai (Zăbala – Románia) kora középkori temető” című nagylélegzetű, alapos és jelentős tanulmánya. Ez mintaértékű is – az előző tanulmánnyal teljes összhangban van –, hiszen egy 1969–70-ben teljesen feltárt temető leírása és közlése. Végső megállapításai: a 11–12. században a Magyar Királyság magyarjai, azaz a bjelobrdoi műveltség hordozói megszállták Erdélyt, s az ország védelmi övezete már a 12. században a Kárpátok külső lejtőjén volt; az orbai székelyek már a 12. század végén, a 13. század elején betelepültek Háromszék területére.
Ilon Gábor, a Székely Zoltán Emlékkönyvéről írt recenziójában a következőket írta: „A zabolai kora középkori temetőről készített kéziratának előadásként elhangzó változata révén, 1995 őszén, a Balaton parton volt szerencsém személyesen találkozni is Vele, az élő, székely, régész-»legendával«”.

E témakörhöz tartozik, hogy a másik nagy és általa feltárt délkelet-erdélyi, a kora középkori petőfalvi temető közlését is Magyarországon, mégpedig a szolnoki múzeum Tisicum sorozata XII. kötetében (2001) adta közre.

E két temető publikálása kapcsán az akadémikus Bóna István az alábbi sorokat vetette papírra: „még historikus régész számára is meglepetést okozott a sepsiszentgyörgyi Székely Zoltán professzor túlzás nélkül szenzációsnak nevezhető két ásatása. Mindkettő az Orbaiszék területén történt, az egyik Zabola–Tatárdombon, ahol 218, a másik Petőfalva–Alsóhatárban, ahol 238 síros temetőt ásott ki.”

Születésnap kollégákkal

Veszprém megyében kiadásra került tanulmányainak megjelenése közben a CommArchHung 1993. évi számában ismertette az oltszemi római kori tábor területén és környékén 1949, 1968–70 és 1987–88-ban folytatott ásatásait összegző feldolgozását. Kutatói megszállottságáról és szívósságáról tanúskodik az is, hogy két évtizedenként és addig tért vissza újra és újra a helyszínre, míg a kérdést legjobb tudása szerint megoldottnak vélte.

Politikai szerepvállalásában mindvégig csökönyösen kitartott székely-magyarsága mellett, kompromisszumokat csak akkor tett, amikor a Székely Nemzeti Múzeum érdekei úgy kivánták.

Hitvallása szerint: „az Árpád-kori települések bizonyítják, hogy 1000 éven át gyökeret vert a Székelyföld szikkadt talaján a magyar nép, kultúrát teremtett. Értékteremtő cselekedetekbe fogott már az Árpád-korban. S értékteremtésre, hiszem, képes lesz az eljövendőkben is. Az eljövendőkben, amelyekben igazán hiszek.”

Székely Zsolt