Pálmai Tamás
Üldögéltem minap az udvaron a vesszőből font fotelben és rápillantottam a kezemre. Néztem a tovafutó ereket és megdöbbentem. Mintha az anyai nagybátyámét láttam volna. Anno úgy szólítottam: Báttya. Így, megnyomott tyével. Nagyon hasonlítunk. Testben és lélekben is. Volt életünknek olyan időszaka, amikor az öccsének hittek. Aztán „kicsit” kigömbölyödtem és így csökkent a hasonlóság, ám most, hogy tudatosan faragom kilóim, unokahúgom szerint ismét kezdünk hasonlítani. Hál'Istennek.
Aztán tovább nézegettem kacsóimat, és anyai nagyapám jutott eszembe. Ede bácsi másoknak, nagyapó nekem. Így szólítottam őt. Bármikor találkoztunk, meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy szeret. Mikor Nagyborosnyón laktunk, ő Szentgyörgyről jött, kezében az elmaradhatatlan disznóbőr aktatáskával. Belépett, kinyitotta a sokat látott barna táska csatjait és elővett egy kiflit. Ennyit. Nem többet. De nekem ez volt a legnagyobb ajándék. Sem a karácsonyra kapott távirányítós autó, sem apai nagyanyám díszes tortája nem volt akkora ajándék, mint a kifli. Finom volt, falun nem lehetett kapni, és tőle volt.
De volt még valami ilyen „drágaság”, ami tőle származott, de tán abba Báttya is besegített. Iskola után összejött a csapat, és rohantunk játszani. Winnetou-t, Két évi vakációt, Három testőrt, Pardaillan lovagot, Robin Hoodot, mikor mit. Volt íjunk, fakardunk, parittyánk (nekem ez is tőlük származott). Ám volt egy játékpuskám is. Arra ácsingózott mindenki, s én szívesen adtam oda, csak nálam maradhasson a fekete pisztoly, amit a fenti páros készített nekem egy parkettából kifűrészelve és feketére festve. Banális, de abban benne volt mindkettőjük keze és szíve.
Mikor Szentgyörgyre költöztünk, nagyapónál laktunk. Mentünk együtt az öreg Opellel, jártunk a málnási kocsmában, ahol szólt a cigányzene, s attól a perctől, ha a recsegő Kossuthon ilyet hallottam, mondtam: Hallj! Málnás! Engem szalasztott a sarki boltba tíz deka nyers kávéért, egy pakk Marosestiért, egy 7.50-es borért. A kávét ő pörkölte, egy vas palacsintasütőben félig elégett fakanállal kavargatva. Én daráltam le a réz tetejű kézi darálóval, el-ellopva egy-egy szemet, s jóízűen elropogtattam, mint ahogy szeretettem az általa készített piláfot is. Ha meg a nevetségesen alacsony nyugdíját hozták, az első a zsebpénzem volt.
Néha ő olvasta az esti mesét, de könnyezett a szeme a rossz szemüveg miatt, ezért inkább történeteket mesélt, kis rigmusokat mondott, amiket ma is tudok és unokáimnak meg is tanítgatok. Nem voltam teljesen jócsont gyermek, de olyat nem tudtam csinálni, hogy nagyapói szeretete, szolidaritása megrendült volna.
Megcsörrent a telefonom s vége lett a „kezes” emlékezésnek, de varázsa most is eleven bennem, s az is marad.
Fotó: Pixabay.com
