Az igazság az, hogy aki csak kicsit is követte az elmúlt évek közéleti eseményeit, nemcsak sejtette, de tudta, hogy az, ami történik, fenntarthatatlan. Hogy nincs, nem lehet ennek az államnak annyi pénze, hogy ezt a féktelen költekezést fenntarthassa. Józanul gondolkodó nyugdíjas ismerőseim több évtizednyi ledolgozott munkaév tapasztalatával mondták is tavaly, mikor megemelt járandóságukat kézhez kapták: ezt vagy visszacsinálják, vagy megadózzák jövőre, de választások után sokáig így nem marad... Számítani lehetett arra, hogy jön majd a feketeleves – józanul gondolkodó ember számára nem kétséges: szükség is van valamiféle korrekcióra, nem lehet büntetlenül a végtelenségig túlköltekezni.

Éppen ezért nagy várakozások előzték meg Ilie Bolojan miniszterelnök színre lépését: hátha neki majd sikerül rendbe tennie az ország pénzügyeit, hátha sikerülne véget vetni a féktelen pazarlásnak. Hogy ez áldozatokkal jár, hogy fájni fog, hogy nem igazán úszhatja meg senki, az várható volt – a népharag éppen ezért nem is ezen pontszerű intézkedések ellen irányul elsősorban, hanem inkább az szül egyre nagyobb elégedetlenséget, hogy a társadalmi igazságosság elvét továbbra is semmibe veszik a kormányzók. Márpedig, ha megértést, áldozatot várnak el a társadalomtól, akkor nekik kellene elöl járniuk a jó példával, minden takarékoskodást, költséglefaragást, megszorítást fentről kellene kezdeni, szimbolikus gesztusokkal is jelezni a nép felé, hogy komolyan gondolják: ők is hajlandóak áldozatot hozni, maguk is részt kívánnak vállalni a mindenkit érintő közös teherviselésben. Valahogy úgy, ahogy Sepsiszentgyörgy polgármestere tette, amikor bejelentette: a takarékoskodást a város a vezetői fizetésekkel kezdi – Antal Árpád e kijelentésével, döntésével egymaga nagyobb politikai érzékről tett tanúbizonyságot, mint a három és fél párti kormánykoalíció egésze, kormánnyal, parlamenttel, elnöki hivatallal együtt.

Elvárható lett volna a kormánytól néhány olyan szimbolikus döntés, amely azt sugallja, hogy az ország vezetői tisztában vannak a helyzet súlyosságával, és úgy kérnek szolidaritást, hogy maguk mutatják a példát – akár saját fizetésük csökkentésével is. Bőven belefért volna – és beleférne még mindig –, hogy egységes kormányzati intézkedés hiányában az RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok, miniszterek és államtitkárok maguk kezdeményezzenek ilyenszerű döntést, amely a választókkal való sorsközösséget is jelképezi. Az ország pénzügyi helyzete aligha javulna ettől, de a megszorító intézkedések miatt sokat szidott RMDSZ megítélése minden bizonnyal igen. És ha mondjuk havi bérük tíz százalékáról lemondanának, azt a pénzt pedig valamely erdélyi civil szervezetnek ajánlanák fel, alighanem összegyűlne akkora összeg, amiből néhány tucat rászoruló család gyermekeinek egyhetes táborozását fedezni lehetne. Nem áll a lábán az olyan érvelés, miszerint ez populista döntés, amelybe ha egyszer beleállnak, onnantól nincs megállás – békeidőben bizonyára így van, de most, amikor a néptől úgy várnak áldozatokat, hogy mindeközben a kialakult helyzetért vétkes döntéshozókat egyáltalán nem vonják felelősségre, nagyon nagy szükség van az erős szimbolikus üzenetekkel bíró gesztusokra.

Mint ahogy az sem lenne ördögtől való, ha olyan jogszabályt kezdeményeznének, amely lehetővé tenné azon kormányzati tisztségviselők büntetőjogi felelősségre vonását, akik a fedezet nélküli osztogatás révén a szakadék szélére sodorták az országot.

Fotó: gov.ro