A csatatéren két idegen vezetése alatt magyar harcolt magyar ellen, székely székely ellen, magyar székely ellen, székely magyar ellen. Ott esett el többek között ősöm, mezőmadarasi Szekeres Gergely is. A marosszéki székely Basta seregében harcolt. Mint említém, mindkét seregben voltak székelyek is, magyarok is, s most már teljesen mindegy, ki hol állt, de valahogy mégis „jobban esik”, hogy ősöm Mihály ellen küzdött.

A miriszlói ütközet fel­idézéséhez segítségül hívtam néhány történelmi munkát. Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című, 1928–1942 között 22 kötetben megjelent monumentális munkája 1940-ben kiadott 14. kötetéből: A török hatalom hanyatlása. Miksa, Rudolf és a Báthoryak háborúi (1567–1604). A válogatott részek idézeteket tartalmaznak a következő művekből: Enyedi Pál Éneke az erdélyi veszedelmekről, Kulcsár István Krónikája, Nagy Szabó Ferenc Memorialéja, Simigianus Ambrus Historia rerum Vngaricarum et Transsilvanic, Szádeczky Lajos A miriszlai ütközet az erdélyiek, Basta és Mihály vajda közt című munkájából, a Szi­lágyi Sándor által szerkesztett Szamosközy István történeti maradványaiból című válogatásból.

Történt, hogy az erdélyi nemesek, a Hunyad megyeiket kivéve, fegyveresen Tordára egybegyűlvén, nyíltan szembeszálltak a vajdával, akinek az engedelmességet megtagadták. Erre Mihály vajda a fenyegető veszély érzetében sürgősen követet küldött Prágába, kérve a császárt, hogy őt a rendek előtt is megerősítse Erdély birtokában, amit az a vajda személyére annak haláláig terjedő hatállyal meg is tett, s egyben augusztus 14-én kelt levelével az általa különben gyűlölt Basta Györgyöt is felszólította, hogy neki szorult helyzetében segítséget nyújtson, nem is sejtve, hogy a kassai főkapitány személyében veszedelmes ellenséget hoz a saját nyakára. Basta el is indult Erdély felé, de nem a vajda kívánságára, hanem a prágai udvar rendeletére, mert mihelyt ott megtudták, hogy Mihály vajda a szultántól a buzogányt és zászlót átvette, nyomban parancsot adtak Bastának, miszerint felvidéki hadaival Erdélybe vonulva, ott a császár jogainak épségben maradása felett őrködjék.

A Tordán egybegyűlt nemesség közben minden tőle telhetőt megtett, hogy Mihály vajda helyzetét minél kellemetlenebbé tegye. Tudta, hogy ennek ereje a székelyeken nyugszik, s hogy ennélfogva a helyzet kulcsa az ő kezükben van. Hogy tehát a székelyeket a vajdától elvonja, ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy mindama székelyeknek, akik a nemességhez csatlakoznak, nemcsak hogy visszaadják, hanem biztosítják régi szabadságaikat. És ennek meg is volt a kívánt hatása, mert a székelyek legnagyobb része otthagyta a vajdát, ami ennek erejét nagyon megbénította. Azonkívül a nemesség a Szatmáron tartózkodó Bastával is érintkezésbe lépett, s Erdélybe hívta, hogy segítségével űzze ki a gyűlölt vajdát, s vegye át Rudolf számára a tartományt. Az erdélyi nemesség Csáky István felhívására augusztus végén tömegesen gyülekezett Tordára.

Basta 6000 emberével nagy örömrivalgások között vonult be szeptember 13-án Kolozsvárra, s ott egynapi pihenőt tartván, 14-én Tordára, ahol neki Csáky a vezérséget tüstént átadta. „A tordai tábor szeptember 16-án fölkerekedett, s Maros-Újvár alá szállott, s ott a Maros partján tábort ütött. Mihály vajda is megindult Fejérvárról, s Tövisen át, melyet pár nappal ezelőtt fölégettetett, s lakóit kardélre hányatta”, Enyed felé vonult, s azon innen a Tinódi réten állapodott meg. Basta tehát az Enyedtől egy mérföldnyire fekvő Miriszlónál állapodott meg, melyet megszállott és seregét előtte (délre) csatarendbe állította. Mihály vajda is előbbre vonult valamivel, s a tábor helyével szomszédos Holtmaros nevű mezőn állította föl seregét.

Szemben állott tehát a két sereg egymással a szűk Maros völgyén. „A csatározást szeptember 17-én d. u. Mihály vajda kezdette meg, egy zászlóalj kozákot küldvén át a patakon az erdélyiek megtámadására. De ezeket az erdélyi lovasság csakhamar visszaverte. A falut azonban sikerült a kozákoknak fölgyújtani. Az erdélyiek erre általános rohamot akartak intézni a vajda serege ellen, s Csáky István, Mikola János és más főurak által óhajtásukat Bastával közölték. De Basta azt felelte, hogy nem tanácsos a vajdát ennek erős hadállásában megtámadni, mert onnan alig lehet őt csatára kicsalni a támadók nagy vesztesége nélkül; aztán meg estére járván az idő, már elmúlt az ütközet ideje.” „A vajda igen cigán, azért mi is ravaszok legyünk.” „Estefelé Mihály vajda Örmény Pétert levéllel küldötte Bastához és az erdélyiekhez. A rendek és Basta jól ismerték Mihály megbízhatatlanságát s esküszegéseit, s levelére mit sem adtak.

Az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat által 1902-ben állított, „ismeretlenek” által 1923-ban felrobbantott emlékoszlop. Fotó: kepeslapok.wordpress.com / Pethő Csongor gyűjteményéből

Fölvirradván szeptember 18-a (hétfői nap), Basta midőn látta, hogy a vajda erős állásából nem készül kimozdulni, haditanácsot tartott az erdélyi vezérekkel, s azt proponálta, hogy vonuljanak egy darabig visszafelé, s így csalják ki a vajdát a patak által védett állásából, „onnat az szorosból”, s „mikoron kijű onnat az mezőre, akkor lássunk dologhoz”. „(…) De azért a sereget Miriszló alatt csatarendbe állították, mielőtt a visszavonulást megkezdették volna. Az első harcvonal közepére, melyet a támadás legelőbb érintett, 300 puskás gyalogot állítottak a Tokaj és Kálló várában már néhány év óta begyakorlott vitézekből; jobb szárnyára 1500 magyar és erdélyi huszárt Toldi István és Sennyei Miklós hírneves bajnokok vezérlete alatt; balszárnyára az aranyos-széki székelyeket, s a kolozsvári, s besztercei hadakat Túri Ferenccel az élükön, akinek sebhelyei – Báthory István és Sennyei Miklós hírneves bajnokok vezérlete alatt – vitézségét nyilván hirdették. A második harcvonalba Basta 2000 lovast állított, Csáky István az erdélyi hadak fővezérének, Pethe László, a kassai magyar katonák kapitányának és Makó György a Mihály vajdától átpártolt huszárok kapitányának vezetése alatt. A harmadik harcvonal volt a legnagyobb, amelynek magvát, mintegy 1500 német puskást Petz Henrik János vezérelte; jobb szárnyán állott a gazdag Thököly Sebestyén (a későbbi híres kuruc király nagyatyja) és Bocskay (Petki) István 2000 huszár élén, balszárnyán pedig a német gyalogság egy erős csapata (4000 ember), melyet Basta maga vezényelt 100 válogatott testőrség élén. 12 ágyú támogatta és fedezte itt a német gyalogságot. Az így csatarendbe fölállított seregtől jobbra 200 aranyosszéki lovas őrködött, nehogy az ellenség megkerülje őket; a balszárnyon pedig, a Maros partja felől, ahol az ágyúk is állottak, Tamásfalvi János állott 400 marosszéki lovassal, Perusith Máté (anyja révén szerb deszpota ivadék) pedig néhány ezer paraszt katonával az utolsó harcvonal hátvédét képezte.

Mihály vajda is sietett csatarendbe állítani seregét, bár az ő különféle nemzetiségű serege a szigorú hadirendet nem szerette megtartani, s rendetlenül, tetszés szerint szokott volt támadni, meg visszavonulni. Az első vonalban 4500 kozákot és kurtyánt állított Lugasi Ferencnek és Tahi István Enyed fölperzselőjének vezetése alatt. A második vonalban 10 000 (?) székely gyalog állott, élükön Sennyei Pongrác, Bodoni István és Barcsay András magyar főurak. E két vonal között állította föl az ágyúk egy részét. A harmadik harcvonalat 4000 oláh, rác és székely harcos képezte. Vezérük volt Budai György és Petko Odabasa. Ezektől jobboldalvást ismét ágyúk állottak. A balszárnyon maga Mihály vajda vezényelt néhány ezer embert, az ágyúk harmadik sora által támogatva. A vajda különben nem kötötte magát egy helyhez, szokása szerint hol egyik, hol másik csapathoz lovagolt, hogy mindent lásson és maga intézzen. A tartalékban álló 3000 székelyt, oláh gyalogságot és nagyszámú parasztságot Farkas György, a magyarországi csatákban jó hírnevet szerzett magyar vitéz vezette, akit a vajda nemrég fosztott meg Lippa vára kapitányságától. Leghátulra állította a vajda az elpártolás gyanúja miatt megbízhatatlannak tartott, 800 gyalogosból álló magyar testőrséget (a vörös és kék drabantokat) Gyarmathy Máté vezérlete alatt. A Maroson túl, a gombási partokon 300 lovas őrködött, védve a sereget a megkerüléstől.”

Amint így csatarendben állott a két sereg egymással szemben, Basta és Csáky egyszerre csak megfordítják az erdélyi sereget, az ágyúkat a földsáncok mögül kivonják, s szép renddel lassan visszavonulni kezdenek Miriszlón Décse felé. Miriszlót, menekülést színlelve, hátuk mögött felgyújtják, „mintha Mihály vajda előtt ugyan el akarnának menni és futni”. Mihály vajda egyszerre csak azt hallja kémeitől, hogy Básta seregével visszavonulóban van. Hova fut az olasz kutya? – kiált föl erre gúnyos önhittséggel örömében –, nem tudja, hogy én mindenütt utolérem?! S tüstént utánaindult seregével, azzal az elbizakodott mondással, hogy immár Prágáig meg sem állunk. Mintegy 500 lépésnyire tőlük Décse falu előtt sorakozott Basta és az erdélyiek serege az egész völgyet keresztben elfoglalva. Mihály vajda is gyorsan csatarendbe szedte seregét. Az ütközetet Mihály vajda kezdte meg, heves ágyúzással, három ágyútelepéből kereszttűzbe fogván az ellenséges csapatokat. Basta csakhamar általános rohamra vezényelte seregét. „Az ország hada (nem várva be a vajda támadását) Jézus-t kiáltván reája mennek egyszersmind.” A kállai és tokaji vitézek (muskatérosok) nekivágnak az országút mellett működő ágyútelepnek, a német gyalogság a középhadnak, a sziléziai lovasság a vajda jobb szárnyán álló kozákságnak. Barcsay a balszárnyon álló „székelyekkel jó idejin kisütteti a puskákat, úgy, hogy nem ártott semmit az magyar hadnak”. A kézitusában azonban sokáig emberül megállják helyüket a székelyek, mígnem az újabb heves rohamok által a hegyre szoríttatnak, ahol legtovább ellenálltak még a harc eldőlte után is. Középen is sikerült a roham, mert „a német a derekán általment” a vajda seregének. A jobbszárnyon a sziléziai és erdélyi lovasok „a Marosnak szorítják a kopjás lengyelt és kozákot”. Sokan a megáradt folyóba vesztek, amit a többiek látván, inkább a szárazon igyekeztek menekülni. Hiába próbálta a vajda megállítani őket, sem a szép szó, sem a kard nem használt. Legtovább tartották magukat a székelyek, akik a hegyoldalra tömörültek. „Állott vala pediglen föl – írja Nagy Szabó Ferenc – egy erős hegyre futó székelység, nagy csoport nép, azt mondották, hogy 18 száz volt, akiket hívtak ugyan alá onnan, hogy adják meg magokat. De ők azt mondották, hogy nem jőnek, mert attól félnek, hogy levágják őket; hanem ha ugyan meg kell halniok, kereken (ti. karddal kezükben) halnak meg inkább.”

„Ezt meghallván a nemesség, Daczó Jánost oda küldék és megesküszik nékiek. De valamint lőn az esküvés, azok szegények hitre lejöttenek, és az esküvés mellett nem szánván az ártatlanokat, reá rohant a nemesség és körülvévén mind levágták, nagy sivalkodással szegényeket, annyira, hogy mint egy halom, olyan volt a (holt) test. Azt mondották, hogy a holttest alól vérpatak folyt ki.” „Így torlá meg a nemesség, hogy Mihály vajda mellé ment volt Szebenhez a székelység (1599-ben). És így ismét jobbágyság alá hajtá őket.”

„Mihály, amint látta, hogy a csatát elvesztette, letépeté a főzászlót nyeléről – menekvés után látott, s meg sem állt Fejérvárig. Ott bosszúját a fogságban levő Kornis Farkason töltötte ki, akit saját szemei előtt vágatott le. Azután feleségének ezüstkészletét és egyéb drágaságait magához véve, továbbszáguldott. Előtte s utána roncsolt sereg maradványai futottak. Égetés és gyilkolás jelölte útjokat Fogaras felé.”

Mihály vajda portréja az obeliszken. Fotó: Szekeres Attila

A csata 300. évfordulóján emlékművet kívántak állítani az országút mentén, Miriszló falu előtt. Györfi Dénes írta a Romániai Magyar Szó 1993. szeptember 18-i számában: „Az emlékműállítás gondolata az Alsó-Fehér vármegye Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat keretében született meg. A társulat 1899. évi közgyűlésén Török Bertalan társulati alelnök indítványt tett, miszerint „tekintettel arra, hogy 1900. év szeptember hó 18-án 300. évfordulója lesz a Miriszlónál vívott csatának, mely Erdély történelmének azon végtelenül szomorú korszakában nem csak a Mihály vajda feletti győzelem, mint inkább a széthúzó s egymást életére törő magyarság nagy részében felébredt nemzeti szellemű összetártás fényes következményeinél fogva képez nagy jelentőségű eseményt, s melynek eredménye tartotta ébren a legnagyobb nyomorúságok közepette is a hazafias összetartás szellemét, mely Mihály vajda és Basta vérengző pusztításai után csakhamar a Bocskai, Bethlen Gábor és a Rákócziak erőteljes nemzeti jellegű korát készítetté elő: a társulat tegye meg a kellő lépéseket, hogy ezen csatahely a háromszázadik évfordulóra már méltó emlékkel megjelölve legyen”.

Az indítvány megvalósítása végett bizottságott választottak, melynek elnöke Csató János királyi tanácsos, társulati elnök, tagok pedig: Török Bertalan, Albert Iván, Gáspár János és Szilágyi Farkas társulati tagok. A bizottság nyomban lelkes felhívással fordult Torda-Aranyos, Maros-Torda, Kolozs, Szolnok-Doboka, Hunyad vármegyék, Kolozsvár és Marosvásárhely szabad királyi városok főispánjaihoz, alispánjaihoz, valamint a polgármesterekhez. A felhívás eredményeként a gróf Csáky család – kinek elődje, Csáky István a nemzeti sereg fővezere volt – 400 koronát, báró Bornemissza Károly szolnok-dobokai főispán 50 koronát, Kovrig Tivadar 50 koronát, bervei Jónás Adolf 20 koronát, Kolozsvár városa 25 koronát, a nagyenyedi kisegítő takarékpénztár 200 koronát, a pesti takarékpénztár 100 koronát, a balázsfalvi takarékpénztár 60 koronát, Torda városa 10 koronát adományozott az emlékműalapra; továbbá a beindított gyűjtés Torda-Aranyos megyében 86 koronát, Szolnok-Doboka területén 21 koronát, Maros-Tordában 6 koronát, Marosvásárhelyen 7 koronát eredményezett.

A bizottság a zalatnai kőfaragó iskolához fordul az obeliszk kivitelezése végett. Csánki József, az iskola igazgatója Knop Vencel szakiskolai tanárral stílszerű tervet készíttetett, melyhez nyersanyagként a közeli, presszákai kvarchomokköveit ajánlották. A feliratok szövegét Váró Ferenc, a Bethlen Kollégium tanára állította össze. A kőanyag beszerzésében felmerült nehézségek miatt az emlékoszlop kivitelezése csupán 1901 tavaszán valósulhatott meg. Az emlékmű arányosan tagolt, 7,5 m magas kvarchomokkő obeliszk volt, a tetején formás urnából fellobogó lánggal, a vasút felőli délkeleti oldalon domborúan kifaragott harci emblémával, a másik három oldalán az alábbi feliratokkal:

Az északnyugati oldalon:
Ez oszlopot az 1600. évi szeptember 17 és 18-án vívott miriszlói csata háromszázados emlékére közadakozásból emelte az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat.
1900.
Éktelen éjszaka nehezült Erdélyre, nem láthatta, ki hol, a barát, az ellen, a bitor, a mentő hányja-e kardélre, sírjon-e, örüljön harci győzedelmen, vérhajnal e téren virradt a vak éjre, remegő reményt kelt jobb kor jövetére.

Az északkeleti oldalon:
A Tordára gyűlt erdélyi nemzeti hadak fővezére Csáky István és a velök egyesült császári csapatok fővezére Bástha György tábornagy vezetése alatt gróf Cavrioli Tamás tábornok a tüzérség, Toldi István és Sennyei Miklós a magyar és erdélyi könnyűlovasok, Túri Ferenc az aranyosszékiek, Pethe László a kassai hadak, Makó György az erdélyi lovasok, Pecz Henrik János, a német puskások, Thököly Sebestyén és Bocskai István a magyarországi huszárok, Tamásfalvi János, a marosszéki lovasok, Perusith Máté a hátvédő gyalogság vezérei küzdöttek.
Győztek.

A délnyugati oldalon:
E téren kétnapi viadalban győzték le Mihály vajdát, kinek seregében voltak Gyarmatai Máthé a testőrség, Lugosi Ferenc és Tahy István a kozákok, Sennyei Pongrácz, Bodoni István és Barcsai András a székely gyalogság, Buda György, Petkó Odabasa és Farkas György a havasalföldi és székely harcosok vezérei.
Közel tízezer vitéznek, kik e csatában elestek közös sírhalmát később elmosta a Maros árja.
„Tán honom könnye…”
Az emlékmű, melynek felállításán Király József tordai építész fáradozott, 1827 korona 81 fillérbe került.
A nagyszabású felavatási ünnepségre a következő évben, 1902. szeptember 14-én került sor. Sándor János miriszlói református lelkipásztor, esperes szónoklatában jelezte: „Ez az oszlop kegyeletes emléke a múltnak, de egyszersmind intő jel a jövőre nézve.”

Erdélynek Romániához való csatolását követően román publicisták és szervezetek – köztük a nagyszebeni Astra Kulturális Egyesület – nemtetszésüket fejezték ki, hogy „a magyarok emlékművet állítottak Vitéz Mihály vereségének”. S mit ad Isten, 1923. január 27-éről 28-ra virradó éjjel „ismeretlenek” felrobbantották az obeliszket – adta hírül több román sajtótermék.

1927-ben a nagyszebeni Astra Kulturális Egyesület hármas kőkeresztet – troicát – állított a helyszínen Mihály vajda emlékére. Annak művészi kivitelezését még román publicisták is merték bírálni. Mivel a talapzatát nem képezték ki és a terepet nem rendezték, azt majd csak 1931. szeptember 18-án avatták fel számos közéleti személyiség, katonaság jelenlétében, a papság közreműködésével. A szónokok azt hangsúlyozták, hogy történelmi igazságtétel született, hisz „a magyarok megalázó szövegeket írtak az előző emlékműre”, és Mihályt, a „román nemzetet egyesítő” vajdát dicsőítették.

Viszont a második világháborút követő kommunista hatalom ezt a „vallásos” jellegű emlékművet lebontotta, és rögtön utána, 1956-ban új emlékjelet állított Mihály vajdának, az obeliszken a vajda fémből öntött domborművű portréjával.

Az oszlop lábánál a román felirat jelzi:
„1600
A miriszlói csatában elesett harcosok emlékére.”
A talapzaton hosszabb szöveg olvasható:
„Itt, Miriszlón zajlott 1600. szeptember 18-án a Vitéz Mihály, Havasalföld hős uralkodója által a román nép több évszázados vágyáért, a három román ország, Havasalföld, Erdély és Moldva egyesítéséért vívott nagy csaták egyike.”

A Marosvásárhelyen kiadott Művészet című lap (az Új Élet elődje) 1959. júliusi számában Gagyi László Miriszlói közjáték című jegyzetében olvasom: „Fények nevetnek a miriszlói csata emlékét őrző kecses emlékművön is, amely mint figyelmeztető mutatóujj, a »hadak főkapitányának«, a nagy Mihály vajdának az alakját idézi, egy drámai küzdelmekkel teli korszakot jelezve.”

Igen, drámai küzdelmekkel teli véres korszak volt, de magam fényeket nem, csak árnyakat látok, s a mumust az obeliszken.

(Megjelent a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Vértelen vértanúk – Kárpátországi szobrok, emlékművek, emlékhelyek című könyvben. Ötletgazda Galbács Pál, szerkesztette Sarány István, Illyefalva, 2024)