Hozzá képest nagyon naiv voltam. Írtam róla dicshimnuszt érdeme szerint, sajnos nem értékelték. Amúgy ő sem, megkért, hogy többet semmit ne írjak, mert írásomat lobogtatták a szeme előtt, azt mondva, hogy az őt ócsárolja, s valljon be mindent. Azt kellett volna bevallanunk, hogy nacionalista, soviniszták, fasiszták, s főleg irredenták, államunkkal szembeszegülők vagyunk. Ki gondolta volna annak idején 1984-ben, hogy nem is oly soká, de fordul a kocka (legalábbis valamennyire), talán még Katona Ádám sem, mert róla van szó.

Ő nem úgy került az RMDSZ-be, mint a vezetőségbe választottak nagy része, nem a második vonalból furakodott előre. Ellenzéki lett persze, külön csoportot hozott létre pár radikálisabb megoldást kívánó társsal, de nem lépett ki a szövetségből akkor sem, mikor azt hittük volna sokan, hogy kenyértörésre kerül sor. Király Károllyal együtt én bizony kiléptem, úgymond nem engedve a negyvennyolcból. Ő sem kívánt engedni, de belülről próbált változást elérni, nem sok sikerrel. 

Aki szálka szemünkben, azt szeretjük (főleg a politikában) szélsőségesnek, túl radikálisnak bélyegezni, beskatulyázzuk, hátha így könnyebben ejteni lehet. Ez történt Katona Ádámmal is. Magáért beszél Domokos Gézához fűződő viszonya. RMDSZ-ünk exelnökének jó kapcsolata volt vele, gyakran kért tőle szakmai tanácsot, szerkesztést, véleményt könyvkiadás, kézirat dolgában, illetve abban, hogy miként kell valamely szöveg cenzúrázását kivédeni. Viszont sosem állt ki mellette az autonómiatörekvés, az Iliescuval való szembeszegülés ügyében, még a marosvásárhelyi események kapcsán sem. Hivatalosan úgymond nehezen vállalható volt Ádám, aki mellbedobással küzdött az igazságtalanul elítélt zete­lakiak, oroszhegyiek felmentéséért. 

A többek által összeférhetetlennek nevezett Katona Ádám (én jól meg voltam vele mindig) népköltészeti gyűjtéssel is foglalkozott, lemeze, majd CD-je jelent meg Udvarhelyszéken főleg mások által lejegyzett dalokkal, balladákkal. Ezeket tanítványai adták elő, népzenei szaktanácsadója Paksa Katalin és Pávai István volt. Már diákként kezdeményezte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon létrehozását, megírásában eleinte részt is vállalt. 

S ha már kezdtem kitérni munkásságának nem csupán közéleti vonatkozásaira, de a szakmaiakra is, hadd folytassam ünnepeltünk életútjának rövid bemutatásával, mégpedig kéziratos önéletrajzából idézve. Az alábbi beszélgetést Székely Ferenc készítette vele, de közlését nem kívánta: 

„Dicsőszentmártonban, Sipos Domokos (erdélyi magyar író, költő) városában születtem 1935. október 12-én. Édesapám és édesanyám ott találkozott, ott kötöttek házasságot. Édesapám Pozsonyban élt egy ideig nővérénél. Onnan vitték a háborúba, kétszer sebesült, ki is tüntették. Amúgy korondi székely ember volt (most is sok Katona él a nagyközségben), aki Székelyudvarhelyen pénzügyi tisztviselőként kezdte az életet. (…) Édesanyám, néhai Tenkey Matild a dicsői polgármesteri hivatalban tisztviselősködött. Talpraesett, szép nő volt. Mikor felcseperedtem, úgy ismertem meg őt, mint egy józan gondolkodású vidéki asszonyt, aki haláláig az maradt. 

Székelyudvarhelyre 1940-ben menekült családom, a bécsi döntés után. Itt biztonságban éreztük magunkat. Ehhez hozzájárult az is, hogy édesanyám Dicsőben állás nélkül maradt. Édesapám eleinte Udvarhelyen vaskapukat csinált, amit tisztességesen megfizettek. Majd innen is tovább mentünk a második világháborúban az anyaországba; édesapám a pozsonyi MÁV-nál dolgozott, édesanyám és én Szombathelyen húztuk meg magunkat. 

Két évet jártam óvodába Székelyudvarhelyen. Arra emlékszem, hogy volt egyfajta tekintélyem, bár nem én voltam a legerősebb, a legszebb… Ezután jött egy év a római katolikus óvodában, amely a mai apácazárdában volt. Következett még 2 iskolai év ugyanabban az épületben, de a harmadik osztályt, menekültként, a Zala megyei Rédicsen (helység Zala vármegyében, a magyar–szlovén határ közelében), a határ mellett kezdtem. Az ottani lelkész édesanyámnak unokatestvére volt; ő fogadott be, s csak ’45 telén költöztünk vissza. Ezeket mind leírtam N. Ceaușescu bukása után, de amikor kórházba kerültem itt, Székelyudvarhelyen, ismeretlen tettesek behatoltak a lakásomba és elvitték a kéziratot. Ma sem tudom, kik lehettek…

Miután befejeztem a középiskolát a székelyudvarhelyi gimnáziumban (jelenleg Tamási Áron Gimnázium) a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre felvételiztem 1954-ben. Ez akkor még magyarul működött. ’56-ban, másodéves koromban elkezdtem eszperantó nyelven levelezni a „világ ifjúságával”. Előnyben voltak a lányok! Rengeteg levelet kaptam, s ezeket mind az egyetem kapusszobájában hagyták a postások. Akkoriban nagyon olcsó volt a postaköltség. Hamarosan egy nagy paksaméta lett belőlük, amire felfigyeltek a szekusok. Kezdtek érdeklődni, hogy vajon kik azok, akik nekem írnak, és mit írnak? Több zsidó tanárunk volt, akik nagyra értékelték az eszperantó nyelvet. Az első baklövésem az volt, hogy előálltam azzal az ötlettel, hogy: az orosz és a francia nyelv helyett vagy mellett, szívesen tanítom az eszperantó nyelvet, amúgy fakultatívan, mert a jövőben az eszperantónak nagy sikere lesz… Egy ideig tanítottam is. Közben felkapták a hírt, hogy az orvosi egyetemen van egy eszperantó csoport, aminek létrehozása már önmagában is bűn volt. Kiküldtek egy tájékozott újságírót a helyi pártlaptól, aki készített egy egyoldalas interjút. Az volt a címe: In servo pace ‒ A béke szolgálatában. Mindenki lelkesedett, a tantestület is. Kezdtek figyelni minket. De nem is ezért menesztettek az egyetemről, hanem azért, mert elmaradt egy vizsgám, és később már nem engedték, hogy letegyem.

1956 őszén, a magyar forradalom idején vért illett volna adni a sok magyarországi sebesültnek, de végül azt mondták: nem kell, mert le vannak zárva a határok, és úgysem lehet kiküldeni... Erre én azt javasoltam: küldjék a repülővel! Na, csak ennyi kellett! Nyilván, nem felejtették el beszólásomat, mert rá két évre, 1958-ban ez végleg betette az ajtót számomra. Azt mondta Demeter, a párttitkár – aki különben édesapámnak udvarhelyi ismerőse volt ‒, ha 24 órán belül nem hagyom el az egyetemet, akkor nagy baj lesz belőle... Spielmann József, egyik egyetemi tanárom ‒ aki egyébként kedvelt engem ‒, mikor baktattam le az egyetem épületéből, azt tanácsolta: – Fiam, te ne várj 24 órát, még 12-t sem, tűnj el, menj valahová dolgozni, az iparba. Értesz valamihez? Azt mondtam: a villanyhoz. – Na, ez nagyszerű! Dicsőszentmártonba mentem, ott kaptam munkát egy gyárban. Olyan emberek közé kerültem, akik regionális nyelvjárásban beszéltek, eleinte semmit sem értettem abból, amit mondtak, de később összebarátkoztunk, elfogadtak… Fél évet dolgoztam ott; emlékszem, akkoriban épültek a karbidkemencék. Ilyen emlékeim vannak a »második« dicsőszentmártoni éveimből…

Az orvosiról a magyar szakra kerültem, csak át kellett iratkozni. Az egyetemi éveket követően az Igazság megyei napilap szerkesztője lettem, a kulturális rovatok tartoztak hozzám. Akkoriban Bisztray Mária (Petru Groza román miniszterelnök és Kabdebó Duci színésznő gyermeke) volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, és nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellett volna… Egy csomó silány darab került bemutatásra, és nekem kellett ezekről írnom vagy íratnom a szombati lapszámban, mivel én vezettem a művelődési oldalt, amely rendszeresen beszámolt a színházi bemutatókról. Egy évben nyolc bemutató volt, és vajmi kevés dicséretet kapott a magyar színház. Persze a kritikákat senki sem szereti. Véleményemben, amit leírtam, csak a pártvezetés korlátozhatott, neki volt a teljhatalma. Akkor az első titkár Duca elvtárs volt, aki kitűnően beszélt magyarul, nem volt rossz ember, de jó viszonyt ápolt az igazgató asszonnyal. Bisztraynak akkor nagy hatalma volt. Nem nézte jó szemmel a kritikáimat, és két év után eltávolítottak a laptól. Emlékszem, hogy ezután kezdték bemutatni a Sütő-darabokat: az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Csillag a máglyánt, a Káin és Ábelt, A szuzai menyegzőt Harag György rendezésében. Majdnem minden darabot mint színházi bennfentes az elsők között olvastam, de színrevitelüket, a kolozsvári sikereket már nem érhettem meg. Cikkeim jelentek meg az Utunkban, az Ifjúmunkásban, az Igaz Szóban. Később közöltem még a Színházban és az Új Symposionban is. 

Nagy Imre grafikája az ötven év körüli Katona Ádámról

A hetvenes évek elején nem volt versenyvizsga, Ubornyi Mihály polgármester alkalmazott a székelyudvarhelyi múzeumnál. Azt mondták: annyi jót hallottak rólam, örvendenek, hogy ezután én is a múzeum kötelekébe fogok tartozni... Ez valóban megtisztelő volt! Eleinte Zepeczaner Jenőt helyettesítettem, aki bevonult katonának, talán 1974-ben lehetett. Ez a városi múzeum 1990 után a múzeumalapító Haáz Rezső nevét vette fel.

1971–80 között számos könyvet szerkesztettem, gondoztam: Platón: Szókratész pöre. Levelek (Téka sorozat, 1972); Veres Péter: Ha nem lehettél szálfa (válogatott írások Sütő András utószavával, Magyar Klasszikusok, 1973); Kodály Zoltán: Néphagyomány és zenekultúra (válogatott írások, Téka sorozat, 1974); Kányádi Sándor legszebb versei (1974, 1977); Kemény Zsigmond: Zord idő (Benkő Samu utószavával, Kriterion, 1975); Fülep Lajos: Európai művészet és magyar művészet (cikkgyűjtemény, Téka, 1979).

1981-ben a székelyudvarhelyi múzeumból a tanügybe mentem. Amíg a múzeum kötelékében dolgoztam, végig figyelt az állambiztonság. És én ezt tudtam! Azt mondtam: tenni kell valamit, azaz: változtatni. Elhatároztam, hogy kimegyek tanítani Homoródszentmártonba, Korondra, őseim földjére, de volt néhány órám a városban is. Mindenütt csak helyettes tanárként oktattam, nem voltam címzetes. 1999-ben Székelyudvarhelyen is megalakult a kolozsvári BBTE székelyudvarhelyi kihelyezett tanító-, óvodapedagógus- és nyelvtanárképző tagozata főiskolai szinten. Ebbe a frissen induló intézetbe javasolt magyartanárnak Péntek János kolozsvári professzor. Már nem emlékszem, hogy egy vagy két évet tanítottam ott. 70 évesen befejeztem a tanárkodást.

Én fogalmaztam meg a romániai magyarság autonómiaigényét először egy felhívás formájában, már 1989. december 23-án megjelent a székelyudvarhelyi Szabadság című lapban. A felhívás szövege (Szabó Barnával írtuk) a következő volt:

Felhívás Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székelyudvarhely Nemzetmegmentési Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre. Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk! A magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Székelyudvarhely Nemzetmegmentési Tanácsa

Néhány héttel később a bukaresti vezetőség már szeparatistákról beszélt Székelyföldön, ezek lettünk volna mi.

Bibó István, Sólyom László, Antal József ‒ véletlenszerű találkozások, illetve tudatos beajánlások révén lettek személyes ismerőseim. Mind sorsfordító hatással voltak rám, politikai és szakmai tevékenységemre. Bibó Istvánt Jeszenszky Gézával együtt kerestük fel, akkoriban jelent meg angol nyelven egy tanulmánykötete az önrendelkezésről. 

Akkor lettem hírhedt figurája az erdélyi közéletnek, amikor a következő esztendőben, 1990. október 5-én elfogadtattam az RMDSZ alapvető dokumentumaiba az önrendelkezést. Így indult ez a küzdelem. Az önrendelkezésnek az autonómia formáját fogadtuk el, az elszakadási vagy a föderációs formáját nem vállalhattuk a sajátos demográfiai helyzetünk miatt sem. Mi, székelyek, a 20. század második felétől az erdélyi magyarságnak körülbelül egyharmadát tettük ki. Másik egyharmada vegyes lakosságú településeken élt 10–50 százalék közötti arányban, a fennmaradó rész, az igazi szórvány, pedig 10 százaléknál kisebb arányban.

Már az első pillanattól felvetettük, hogy a székelyföldi területi autonómia, mégpedig etnikai alapú autonómia mellett létre kell hozni a vegyes lakosságú vidékeken a sajátos státuszú önkormányzati autonómiát. 10 százalék alatt csak a legritkább esetben juthatnak be a helyi önkormányzatokba. A háromszintű koncepciónk tulajdonképpen az önkormányzati struktúrára épült. 1991-ben csatlakozott hozzánk Csapó József szená­tor, s igen nagy segítséget kaptunk a magyar alkotmánybíróság akkori elnökétől, Sólyom Lászlótól, aki teljesen véletlenül a második feleségemmel osztálytárs volt, és aki összehozott a legjobb magyarországi szakemberekkel (például Bíró Gáspárral, aki ráadásul erdélyi születésű volt). Évek alatt dolgoztuk ki teljes egyetértésben a kárpátaljai, a felvidéki és délvidéki barátainkkal szövetségben a koncepciót, a statútumot, a törvényeket, és így jelent meg 2002-ben vagy 2003-ban Csapó József neve alatt a kimondottan romániai elfogadásra váró statú­tum. Ezt soha nem sikerült a RMDSZ-szel elfogadtatnom. Ennek a Székelyföldre vonatkozó részét (az etnikai alapú székelyföldi területi autonómia alaptörvényét) örökölte meg a Székely Nemzeti Tanács. A vegyes lakosságú vidékek és a szórvány számára (amit személyi vagy kulturális autonómiának neveznek, van különbség a kettő között, de nem nagy) szóló autonómia is benne van a füzetben, ami Csapó József neve alatt jelent meg, hiszen az ő érdeme volt a statútum román törvényekkel való összehangolása.

Az én vezetésemmel alakult meg az RMDSZ keresztény nemzeti platformja, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés 1992-ben, amely a romániai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezését tartotta az RMDSZ legalapvetőbb célkitűzésének. A csoport tagjai Borsos Géza, Dénes László, Fábián Ernő, Gazda József, Hegyi Sándor, Incze Béla, Katona Ádám, Mihály József, Sántha Pál Vilmos voltak.

A romániai magyarság politikai képviseletének eredményessége elsősorban egységesülésétől függ. Példaként állhat előttünk az 1937-es vásárhelyi találkozó, melyen Tamási Áron elnökölt, és megnyitóbeszédében a következőket mondta: »Keressétek, ami összeköt, nem, ami elválaszt!

Mondhatnánk, hogy amíg élünk, remélünk, de az elmúlt évtizedek tanulsága nagyon fájdalmas. Amíg a mindenkori román kormány szitokszóként használja az autonómiát, kevés esélye lesz.

Alapító elnöke voltam 1990-ben az Orbán Balázs Közművelődési Egyesületnek. Fő célunk volt a legnagyobb székely köztéri szobrának elkészítése, felállítása, valamint egy Orbán Balázs-emléktábla elhelyezése arra a Szejkén található házra, amelyben megírta a hatkötetes A Székelyföld leírását. A ház »gondnoki házként« vonult be a köztudatba, mert ott élt Orbán Balázs, az édesanyja és Kolozsvárról származó házvezetőnője, Faragó Anna. Ebben a házban később több Orbán Balázs-kéziratot, jegyzetet találtak, amelyek a marosvásárhelyi Állami Levéltárhoz kerültek. Mindkét cél megvalósult. Az illető, aki korábban megvette a szejkei lakást, nem volt semmilyen rokona, leszármazottja Orbán Balázsnak, de mindenbe beleegyezett, tehát a tábla ott van. A szobor elkészítését eleinte Szervátiusz Tiborra bíztuk, de nem jött össze. Végül Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész készítette el, és a székelyudvarhelyi főtéri református templom mellett áll. Ezzel emléket állítottunk a világhírű földrajzi és néprajzi írónak, néprajzkutatónak, fotográfusnak, akit méltán neveznek a legnagyobb székelynek.

Egy éve a székelyudvarhelyi Lilla Panzió állandó lakója vagyok, itt élem életem. Életjáradékot kötöttem. Volt tömbházlakásomba, amely kb. negyed kilométerre van innen, a Nagy-Küküllő partján, még bejárhatok; sok mindenem ott van. Csak nagy ritkán megyünk oda, ha visznek, s ilyenkor veszem észre, ha valaki „kajtárkodott”. Nekem nincs családom, nincsenek gyerekeim. Kitüntetést, azt kaptam, kettőt is: Sütő András-díjat (az Anyanyelv­ápolók Erdélyi Szövetségétől, 2010) és A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét (2020).”

Annyit fűznék hozzá, hogy méltán jöhettek a kitüntetések, és még azt: hátha lesz további nyugodt, békés öregkora Katona Ádámnak. Kívánom neki a régi barátsággal, gondolva múltunkra, számos éjszakába is nyúló sétánkra, mikor főleg óvni próbáltuk egymást a fenyegetésektől, s szövetkezni a jobb kor érdekében.

Zsigmond Győző