Ma, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján, nemzeti ünnepen Történelmünk rovatunkban Wittner Mária ’56-os szabadságharcosra emlékezünk. Részleteket közlünk Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közösségének elnöke által rendezett, Készültem az útra című emlékkiállítás anyagából, az akkori eseményekre összpontosítva. A tárlat a Sepsiszéki Székely Tanács által szervezett idei trianoni megemlékezés keretében június 4–11-e között látható volt a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban.
A kezdeti nehéz évek
Wittner Mária 1937. június 9-én született Budapesten. Édesapját nem ismerte, édesanyja két hónapos korában dajkaságba adta, kétévesen pedig a keresztanyja elhelyezte a budapesti Maglódi út 125. szám alatti karmelita apácazárdában (ez az épület az államosítás után börtön lett, majd 2015-ben lebontották). Miután iskoláskorú lett, a karmeliták gyömörei kolostorába került, ahol a nővéreknek köszönhetően félárvasága ellenére teljes értékű gyermekkora lehetett: az apácák az otthon melegével, igazi szeretettel vették körül a rájuk bízott csemetéket. Amikor a Rákosi-rendszerben az egyházi intézményeket államosították, a gyömörei kolostort is elorozták az apácáktól, ami véget vetett a családias gyermekotthonnak. Az ekkor 13 éves Wittner Mária állami gondozott lett a Vas vármegyei Ikerváron, és ezt követően a lelencgyerekek hányatott sorsa várt rá – a „rideg karácsonyok”, ahogy későbbi visszaemlékezésében írta.
Itt végezte el a nyolc általános osztályt, majd humán érdeklődése és a kézügyességében rejlő tehetsége alapján képzőművészeti gimnáziumba szeretett volna menni, de a hatalom egy tollvonással a sárvári reálgimnáziumba irányította. Két év után abbahagyta tanulmányait, és a szolnoki gyermek- és ifjúságvédő intézetbe került, ahol rendkívül emberséges igazgatója, Patkós Gyula és felesége majdhogynem szülői szeretettel vette körül. Ez a kapcsolat későbbi sorsát is meghatározta.
Szolnokról Kunhegyesre került gépírónak, ahol a járási tanács végrehajtó bizottsága begyűjtési osztályának gépírója lett. Itt testközelből találkozott a kommunista diktatúra által meggyötört vidéki társadalom nyomorúságával, az országban uralkodó igazságtalansággal, az emberek kisemmizésével.
Szolnokon ismerkedett meg első nagy szerelmével, akitől 1955-ben megszületett fia, Károly, ám a gyermek apja elhagyta őket. A szülés után fél évig Debrecenben egy csecsemőotthonban tartózkodott kisfiával, később azonban – mivel Mária ekkor még nem töltötte be 18. életévét – állami gondozottként nem nevelhette gyermekét. „Nem hagyták, hogy anya legyek” – emlékezett vissza később. Fiát azonban nem hagyta magára, rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot. Ekkor már kikerült az intézetből, és Budapesten próbált szerencsét. Alkalmi munkákból tartotta el magát: télen hólapátolást, majd később mosást, takarítást vállalt. 1956 májusában egy súlyos fertőzés szövődményeként sárgaságot és májgyulladást kapott, ami egész nyáron tartó kórházi kezelést eredményezett. Miután felépült, kikerült a kórházból, és nemsokára kitört a forradalom.
Megszűnt Magyarország szuverenitása
Magyarország vesztesként került ki a második világháborúból, a világ nagyhatalmainak egyezménye alapján szovjet befolyás alatt maradt, vagyis Sztálin és a „kommunisták csizmái” alá lökték az országot. A megszálló szovjetek magyarok százezreit hurcolták el a Szovjetunió különböző területeire, közülük legalább 300 ezer honfitársunk sohasem tért haza a Gulag és GUPVI kommunista kényszermunkatáborokból, melyekben a történészek szerint világszerte mintegy 30 millió ember lelte halálát.
A Magyarországot leigázó Vörös Hadsereg nyomában megjelentek a Moszkva zsoldjában álló funkcionáriusok, akik elutasították a nemzeti függetlenséget: mindenben készségesen kiszolgálták a szovjeteket, akik rögtön irányításuk alá vették a magyar politikai és gazdasági életet.
A kommunisták 1947-ben nyílt totális diktatúrát vezettek be: február 25-én Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát elhurcolták a Gulagra – a rendszerváltás után ez a nap lett a kommunista diktatúra magyarországi áldozatainak emléknapja.
Terror a szovjet hódoltságban
A kommunisták kontrollálták a társadalmi szervezetek működését, korlátozták a sajtószabadságot, fokozatosan felszámolták a többpártrendszert és a magántulajdont, kifosztva ezzel a társadalmat. Kezdetüket vették a „padlássöprések”, a gazdák terményeinek kötelező beszolgáltatása, konfiskálása, aminek eredményességét a karhatalom terroremberei szavatolták. Akinek pedig valamelyik elvtárs szemet vetett a házára, a nép ellenségének bélyegzett „kulákok” listáján találta magát, és mindenétől megfosztották. A diktatúra egyik intézkedéseként – szovjet mintára – kegyetlenkedéseiről hírhedt politikai rendőrséget hozott létre, amely 1946-tól az Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd Kádár János belügyminiszteri kinevezését (1948) követően új nevén Ál- lamvédelmi Hatóság (ÁVH) lett, élén a rettegett Péter Gáborral. Tényleges feladatuk a társadalom módszeres behálózása és közösségeinek felmorzsolása volt a besúgás, a beépülés és a terror eszközeivel, polgárok millióit megfigyelés alatt tartva. Külön figyelmet fordítottak valamennyi történelmi egyház ellehetetlenítésére, a hitéletet korlátozták, iskoláikat államosították. Ekkor vették el az apácáktól a gyömörei zárdát is, ahol Wittner Mária addig szeretetben nevelkedhetett.
1950 és 1953 között kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, közülük egymilliót állítottak bíróság elé és mintegy 380 ezer magyart ítéltek el. 1945-től 1953-ig 220 ezer embert internáltak. A politikai okokból üldözött fogvatartottakat bántalmazták, olykor halálra verték. Hadat üzentek a birtokos parasztságnak, több mint 300 ezer embert meghurcolva az ún. „kulákperekben”. Mindennapossá váltak az internálások, amikor puszta gyanú vagy politikai megfontolás alapján zárták emberek tízezreit kényszermunkatáborokba. Az országban a terror lett az úr, besúgók és ügynökök jelentettek mindenkiről. A magyarság számára idegen kommunista létforma kötelező mintává vált: üldözték a kereszténységet, tiltották a hazaszeretetet. A terror Magyarországon minden harmadik családot érintett, ezért egy egész nemzedéket megnyomorított.
Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket – az ország akkori lakosságának 70 százalékát képviselő magyar katolikus egyház fejét – koholt vádak alapján börtönbe vetették és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.
Az elnyomott magyar nép felkelése
Sztálin halála (1953) után a moszkvai és a budapesti elvtársak egyre kevésbé voltak urai a helyzetnek. Egy átmeneti enyhülést követően 1956 nyarán a szovjetek a Rákosi-rendszer gyűlölt csúcsvezetőjét, Gerő Ernő belügyi népbiztos tisztet tették meg az ország első számú vezetőjének. Ősszel országszerte megindultak a szervezkedések, a lengyel szovjetellenes tüntetések hírére pedig a magyar diákok is nagygyűlést tartottak október 22-én a Műegyetemen. Az egyetemisták másnapra szimpátiatüntetést hirdettek meg a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem térre.
A szervezkedő ifjúság fogalmazta meg a Tizenhat pontot, amely hamarosan a felkelés programjává vált. A tüntetők egyebek mellett követelték a szovjet csapatok kivonását, szabad választásokat, a gazdasági élet újjászervezését, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a nemzeti címer visszaadását. A pontok között szerepelt a Városliget peremén felállított, beolvasztott magyar műalkotások anyagából öntött Sztálin-szobor eltávolítása is, amelyet még aznap 21 óra 37 perckor maguk a tüntetők döntöttek le. Eközben a tömeg egy része a Magyar Rádió elé vonult, követelve a Tizenhat pont beolvasását, azonban kérésüket megtagadták, és az ÁVH által megszállt épületből a tömegbe lőttek. A felkelők eközben a katonáktól és a hadiüzemek munkásaitól fegyverhez jutottak, és felvették a harcot a kommunista karhatalommal.
Budapestet október 23-ról 24-re virradó éjszaka megtámadták a szovjet alakulatok, és kezdetét vette a szabadságharc. Október 25-én a karhatalmi alakulatok a Parlament előtt tüntető tömegbe lőttek, ekkor száznál több halott maradt a téren. Másnap a fegyveres összecsapások más városokra is átterjedtek, és az általános sztrájk. Munkástanácsok és forradalmi bizottságok alakultak az üzemekben és intézményekben, nemzeti és forradalmi tanácsok vidéki városokban, községekben. Október 27-én megalakult a Nagy Imre-kormány, másnap a szovjet csapatok kivonultak Budapestről. Október 30-án szabadon engedték Mindszenty József hercegprímást, aki az akkori viszonyok közt Magyarország legfőbb közjogi méltóságának számított a régi alkotmány szerint. November 1-jén Nagy Imre bejelentette, hogy Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, eközben Kádár János és Münnich Ferenc Moszkvába utazott, hogy megkezdjék a magyar szabadságharc leverésének előkészítését. November 3-án új, koalíciós kormány alakult, Mindszenty József elmondta legendás rádióbeszédét.
Egy nemzet szabadságharca
A fővárosi eseményekkel párhuzamosan a vidék is megmozdult. Legelőször október 23-án délután Debrecenben került sor fegyverhasználatra, ahol már reggel a helyi diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. 1956 egy egész ország megmozdulása volt, amit jól tükröz, hogy hatvannál több sortűz dördült el vidéken.
Az ’56-os forradalom és szabadságharc híre az elszakított területekre is hamar eljutott, ahol a kisebbségbe szorult, elnyomott magyar közösségek nagy reményekkel és szimpátiával követték az eseményeket. Erdélyben és Kárpátalján szervezett megmozdulások is voltak, melyeket súlyos megtorlás követett. A legnagyobb kommunistaellenes szervezkedés Szoboszlay Aladár magyarpécskai római katolikus plébános nevéhez fűződik, perükben 57 főt állítottak bíróság elé, akik közül tízet ki is végeztek Temesváron. A magyarországi forradalmat követték Érmihályfalván is, a határ menti kisvárosban később 31 helybelit ítéltek el, hármuk életét elvették. Az 1956-os megmozdulásokért Románia ismét bosszút forralt a magyarok ellen: sokkal keményebb lett az elnyomás, és két lépésben felszámolták Székelyföld autonómiáját.
A felkelés hírére a kárpátaljai magyar közösség is megmozdult, Nagyszőlősön a fiatalság szervezkedett, azonban a szovjet karhatalom kegyetlenül lecsapott: 46 embert állítottak bíróság elé, Gecse Endre gálocsi református lelkészt pedig agyonverték. A kitelepítéssel sújtott felvidéki magyarok közül is sokan kiálltak a magyar szabadságharc mellett, míg az 1944–45-ös jugoszláv partizánterror által megtizedelt Délvidék elsősorban a menekültek segítéséből vette ki a részét.
Harcok a Corvin közben
A pesti Üllői út és József körút kereszteződésénél található Corvin köz az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus helyszíne, amely már a fegyveres felkelés kezdeti szakaszában is a harcok egyik legfontosabb gócpontja volt. Ez a saroktelek egy korábbi gyár helyén az 1920-as években épült be igazi nagyvárosi, ötemeletes bérpalotákkal, közepén egy elegáns átjárót nyitva a Körútról a Kisfaludy utca felé – ez lett a későbbi Corvin köz, melyet sokáig hivatalosan Kisfaludy köznek neveztek. Közkeletű nevét a házak közötti kis tér közepén álló Corvin mozi után kapta, amelynek egyik alapítója a Corvin Filmgyár volt.
A Corvin köz szűk bejáratával, erődítményszerű környezetével kitűnő harcálláspontja lett a szabadságharcosoknak: páncélos és gyalogsági támadás ellen egyaránt jól védhető, és a visszavonulást is biztosítani lehetett. A Körútra és az Üllői útra nyíló szűk kijáratokban a harckocsik nem tudtak megfordulni, ráadásul a két fontos közlekedési útvonal kereszteződésének stratégiai jelentősége volt – az ellenség támadására délről, a Boráros tér felől a Körúton vagy az Üllői út irányából lehetett számítani. A felkelők ezért elhatározták, a Corvin közben és a környező józsefvárosi utcákban – Kisfaludy utca, Práter utca, Vajdahunyad utca csoportjai – alakítják ki bázisukat. A „corvinisták” létszáma október végére 4000 főre volt tehető, a csoport vezetője november 1. előtt Iván Kovács László volt, ezt követően Pongrátz Gergelyt választották meg parancsnokuknak.
Az első 50–60 fegyveres felkelő már a forradalom másnapján, október 24-én megszállta a területet, amely a következő napok fegyveres összecsapásaiban már fontos szerepet játszott. Október végén sikeresen állították meg a fővárosba bevonuló szovjet csapatokat, amelyek mintegy 120 katonát és 20–25 páncélost vesztettek. A „corvinistákat” a szabadságharc kezdetén – vitatott, hogy meddig – a Magyar Néphadsereg egységei is tűz alatt tartották az Üllői út túloldalán lévő laktanyából.
Eljött november 4-e
November 4-én hajnali 4 órakor a szovjet csapatok általános támadást indítottak Budapest és más városok ellen. A budapesti felkelő egységek bátran szálltak szembe a világuralomra törő szovjetekkel, és országszerte több helyen is felvették a harcot velük – de a Nyugat segítségére hiába vártak. A Corvin köz egyike lett a legtovább kitartó ellenálló gócpontoknak, amely még a november 5-i támadást is sikeresen visszaverte. A Kisfaludy utcai, a Vajdahunyad utcai és más kisebb „corvinista” csoportok azonban egészen november 8-ig tartották magukat, áldozatvállalásuk és hősiességük eredményeképpen a szovjet csapatok komoly veszteségeket szenvedtek.
A Corvin közi harcokban számos felkelő „pesti srác” áldozta életét a magyar szabadságért, ezért a mozi és környéke az 1956-os forradalom történelmi emlékhelye, ahol több szobor és emléktábla is megörökíti a múlt eseményeit.
Wittner Mária részvétele
A Blaha Lujza téren híre ment a tüntetők között, hogy a Magyar Rádió épületénél lövik a fiatalokat. Wittner Mária együtt tartott a tömeggel a józsefvárosi Bródy Sándor utcába, ahol a Rádió székházában az ÁVH jelentős mennyiségű fegyvert halmozott fel. A tüntetők ellenálltak, és megkezdődött az épület ostroma, melyet később sikeresen el is foglaltak. Ebben már Wittner Mária is részt vett, a Rádióval szembeni ház tetején, egy kémény fedezékéből két bajtársának segített, feladata a puskák dobtárának töltése volt. Aznap már nem ment haza, hanem egyike lett azoknak a felkelőknek, akik felvették a harcot az ellenséggel.
A Corvin közi ellenállókhoz csatlakozott, ahol elsősorban a sebesültek ellátásában és az élelemosztásban segédkezett. Mivel az iskolában megtanították fegyverrel bánni, így részt vett közvetlenül a harcokban, és Molotov-koktélnak nevezett, gyújtóbombának használt benzines palackokat is töltött. A derékszíjában viselte pisztolyát, melyet csak kivételesen használt – nem félt vele visszalőni, amikor a kommunisták a háztetők padlásnyílásai alól, lesből tüzeltek a felkelőkre.
Wittner Mária november 4-éig, sebesüléséig lényegében megszakítás nélkül a Corvin köz és környékének barikádjain volt. Itt kötött barátságot a később kivégzett Sticker Katalinnal, akivel együtt ápolták a sebesülteket. Ez volt a bázis: éjszaka is a barikádokon voltak, részben pedig hol a Corvin moziban aludtak, hol lőállásokat foglaltak a környező lakásokból a Boráros tér felé. Október 26-án átküldték a Tűzoltó utcába, hogy az ott kibontakozó harcok során segítsen a felkelőknek.
Később csoportjával átkerült a Vajdahunyad utca 41-be, ahol egy belügyminisztériumi raktárból rendezték be főhadiszállásukat. A szabadságharc hátralévő napjaiban végig itt tartózkodott. Mivel a népfelkelés győzött, a rendőrség átadta a fegyvereket a nemzetőröknek, miután már csak járőrözések voltak, és a közértek készletét osztották ki az élelmiszerhiányban szenvedő lakosságnak. Később a pártállam ezt a cselekedetet bűncselekményként értékelte, ami a koncepciós per hamis vádpontjainak egyike lett.
November 4-én, a szovjet csapatok hajnali támadását követően Wittner Mária a Futó utcai harcokban vett részt. Kora délelőtt elfogyott a lőszerellátmányuk, ezért társával visszamentek utánpótlásért a Vajdahunyad utcai főhadiszállásra. Amikor odaértek, találatot kapott az épület, ekkor Wittner Mária komolyan megsebesült. Bajtársai nyomban a Péterffy Sándor utcai kórházba szállították, így a további harcokban már nem tudott részt venni. A kórházban combjából kiszedték a repeszt, ám egy aknaszilánk fúródott a gerincébe, amely beépült és majdnem bénulást okozott. Csak 1980-ban távolították el műtéti úton.
Újra zsarnokság van
1956. november 4-én a Vörös Hadsereg 16 hadosztállyal és 2000 tankkal szállta meg újra Magyarországot. A szovjetek nem várt ellenállásba ütköztek, a magyar nép bátorsága kiemelt figyelmet kapott: bár az elvtársak azt hazudták a külvilágnak, hogy november 4-én megtörtént a „rendcsinálás”, a forradalom nem ért véget, a harcok még hosszú ideig tartottak. Budapesten a legtovább, november 11-ig a csepeli fegyveres felkelők álltak ellen, a Pécs környéki hegyekben pedig a legendás Mecseki Láthatatlanok gerillái még november második felében is harcban álltak a szovjetekkel. Miután a fegyvert le kellett tenniük, passzív ellenállással – sztrájkkal – egészen 1957 májusáig folytatódott a magyar nép szabadságküzdelme.
A szovjetek a jugoszláv diktátor, Tito javaslatára Kádár Jánost nevezték ki az ország egyszemélyű vezetőjévé. 1956 idején tanúsított magatartása a magyar történelem egyik legnagyobb árulása: miközben ígéretet tett arra, hogy senkinek sem esik bántódása, kegyetlen, véres leszámolásra adott utasítást. A megtorlás jegyében kétszáznál is több embert végeztek ki, köztük Nagy Imrét, aki nem volt hajlandó elismerni Kádár János kormányát. Az önkényuralom több mint 15 ezer embert ítélt börtönbüntetésre, és 200 ezer emigrációba kényszerített magyar menekült el az országból.
A megtorlásban hírhedt szerepet játszott Apró Antal, aki 1957-től a Minisztertanács elnökhelyetteseként személyesen felügyelte Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét. Kivégzésüket „a nép jogos elégtételének” és „az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezte.
Wittner Mária, a halálraítélt
Wittner Mária november 9-én, sérüléséből lábadozva, elhagyhatta a kórházat, és csak ekkor szembesült vele, hogy leverték a forradalmat. Elindult, hogy a Bakonyban szervezkedő felkelőknek hírt vigyen, azonban Székesfehérvárnál elfogták és Pesten kihallgatták. Mivel sérülése miatt a november 4. utáni harcokban nem vett részt, ekkor még kiengedték, majd néhány társával Ausztriába menekült a kommunista önkényuralom megtorló gépezete elől. Egy hónapot töltött Mödling menekülttáborában, de nem tudott élni idegenben, a kisfia nélkül, ezért inkább visszatért Magyarországra, bízva az ígért büntetlenségben.
Otthon újra munkába állt, ám a diktatúra megtorló gépezete őt is elérte. A forradalom alatt számos felvétel készült a szabadságharcosokról, melyek a világsajtót is megjárták. A megtorlás idején szolgáltak az ÁVH számára, ugyanis a képek alapján be tudták azonosítani az események szereplőit. Így járt társaival együtt Wittner Mária is: a Vajdahunyad utcai csoportról készült egy kép, amelyen ő is felismerhető egy PPS forgótáras géppisztollyal a nyakában. Ez a fotó lett a döntő bizonyíték ellene, pedig valójában egy nyugati fotóriporter által beállított kép volt – a puskát csak a csoportkép kedvéért adták a kezébe.
Wittner Mária igazi kálváriája 1957. július 16-án vette kezdetét: először a gyűjtőfogházba került, ahol két hetet töltött, majd a Tolnai Lajos utcai börtönbe szállították. Itt egy alkalommal a rendőrök gumibottal agyba-főbe verték, aminek következtében jobb fülére elvesztette hallását. 1958. júliusban megszületett hamis vád alapján a halálos ítélet, amelyet a hírhedt vérbíró, Tutsek Gusztáv hozott meg. A koncepciós perben meghozott ítélet értelmében Bakos Gyulánét és Havrila Béláné Sticker Katalint, aki Wittner Mária legközelebbi barátnője volt, kivégezték. Ebben a perben ítélték el az 1956-ban még csak 16 éves Varga Jánost is, aki elsőfokon 13 év börtönbüntetést kapott. A rendszerváltás után Győrfi Lajos szobrászművész róla mintázta meg a Corvin közben felállított „pesti srác” bronzszobrát.
1959. februárban a bíróság – mivel az elkövetés idején Wittner Mária még nem töltötte be 20. életévét – a halálos ítéletet megváltoztatta életfogytiglanra. Wittner Máriára hosszú rabság várt, egészen 1970-ig a kalocsai börtönben tartották fogva. „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” – ez volt a politikai foglyokkal szembeni központi elvárás a rabtartók felé. Szabadulása után is csak folyamatos megfigyelés alatt álló, másodrangú állampolgár lehetett.
A 20. életévét töltötte, amikor börtönbe került, és 33 éves volt, amikor kiengedték. Fiatalsága legszebb éveit vették el tőle. Miután szabadult, számkivetettség várt rá, a politikai priusza miatt pedig az egzisztenciális nyomorúság.
