Több mint három évtizede a remény hírnökei e lármafák, ám híven ősi szerepükhöz, a veszély és a gyötrő hiány megmutatói is, hiszen minden egyes alkalommal jelzik: még mindig nem jött el a pillanat, az önrendelkezés továbbra is csak vágy, a távolról sem ördögtől való óhaj vagy elvakult ellenállásra, vagy süket fülekre talál Bukarestben. A román politikum viszonyulása rég nem újdonság: az önrendelkezés kérdését egymást túllicitálva, a párbeszéd leghalványabb esélyét is elutasítva söprik le az asztalról ugyanazon poros és dohos érvek mentén, miközben szorgosan aggatják a legvadabb és legcifrább jelzőket nemcsak a székelységre, hanem az egész erdélyi magyar közösségre. 

Szomorú kimondani, de sajnos nincsenek egyedül, az egyesült Európa, az unió sem sokkal különb, ha az őshonos nemzeti kisebbségek jogairól van szó. Kifinomultabban, körmönfontabb utakon, de mégiscsak ugyanazt üzenik: az önrendelkezés, az autonómia, mint a kisebbségben elő nemzeti közösségek megmaradásának egyik záloga, számukra nem igazán bír fontossággal, Brüsszelben és Strasbourgban „nincs az asztalon”. Ha pedig valaki mégis odatenné, nos, minél gyorsabban eltüntetik onnan. Elég csak a Minority SafePackre vagy éppen a Székely Nemzeti Tanács nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezéseire gondolni, hogy egyértelművé váljon, egyelőre az uniós berkekben sem igazán terem babér az autonómiának.

A helyzet tehát, legalábbis kívülről, változatlan, erős, időről időre viharossá vaduló ellenszélben kell vívni e harcot, melynek jogosságához és időszerűségéhez nem igazán fér kétség, hiszen több példa is bizonyítja, az autonómia járható út. Európa azon szegleteiben, ahol ezt sikerült megvalósítani, mindenki számára hasznosnak bizonyult, nem csak az illető nemzeti közösség, de a többség számára is, legyen szó gazdasági vonzatokról vagy a társadalmi békéről. 

A harcot tehát folytatni kell, megragadni minden alkalmat, hogy emlékeztessük mind Bukarestet, mind Európát, hogy az igény valós, és a székelység hangját előbb vagy utóbb, de csak meg kell hallaniuk, fel kell hagyni az elzárkózás, a hátat fordítás gyakorlatával. És nem csak meghallaniuk kell, de megérteniük is, hogy az autonómia nem mumus, nem valakik ellen szól, nem a bezárkózást, kirekesztést, különutasságot szolgálja, hanem a közösség megmaradását.

A meggyőzéshez viszont elsősorban egységet kell felmutatni, bizonyítani, hogy az önrendelkezés kérdése a közösségnek egyfajta nemzeti minimum, minden egyes tagja számára ugyanakkora jelentőséggel bír. Az összefogás, a közös cselekvés terén pedig van még mit csiszolni. Mert őrtüzeink lángja az őszi sötétben messze ellátszik, de nem mindegy, hányan állnak a máglya körül. Fájó, de fel kell tenni a kérdést: mit tehetünk annak érdekében, hogy az önrendelkezésről szóló megnyilvánulások (őrtüzek, tüntetések) sokak szemében ne tűnjenek avítt, múltba révedő, kesergő alkalmaknak, hanem a jövő, a valós remény üzenetét is hordozzák? Ha erre sikerül megfelelő választ adni, akkor bizonyosan sokkal többen vállalják a kiállást, a jó értelemben vett harcot.

Fotó: Albert Levente