A munkahely-változtatást természetes dolognak fogják fel, ha valami jobbat szeretnének, felmondják a régit, és új után néznek. Igaz, sem az életkor, sem a képzetlenség nem áll vállalkozásuk útjában, rugalmasabban tudnak viselkedni a riadtan menekülő, keservesen küszködő idősebbeknél, saját elképzeléseik érvényre juttatásában nem kényszerülnek-kényszerültek még léleksorvasztó, megalázó megalkuvásra. A pályázás rendszerében nem látnak merényletet, ahhoz mint esélyt nyújtó lehetőséghez viszonyulnak. Mindazonáltal a munkahelykeresés, noha az átlagosnál több sikerrel kecsegtet, esetükben sem kockázatmentes.

Ragaszkodik szülőhelyéhez

Szemrevaló lány az első, a számítógép fedezékéből válaszolgat. Ama úttörő nemzedék tagja, melynek már nem kellett érettségi után Sepsiszentgyörgyről elvándorolnia, ha a felsőoktatásban kívánta folytatni tanulmányait. A közigazgatási szakon ugyan Brassóban fejezte be azokat egy magánegyetemen, de kezdeni már itthon kezdhetett.

— Mesterivel nem rendelkezem. Pár éve a szentgyörgyi Babeş—Bolyai-tagozat még csak főiskolának számított, emiatt kellett Brassóban a Spiru Haret Magánegyetemen még két évet végeznem, különben a nappali tagozaton, hogy egyetemi oklevelet kaphassak. Hol lehet ezzel állás után nézni? Hát polgármesteri hivatalokban, megyei tanácsnál, prefektúrán, esetleg bankban mint felsőfokú végzettséggel rendelkező tisztviselő.

2004-ben vette kézhez oklevelét, de már korábban munkába állt.

— Én már dolgoztam akkor, de nem abban a munkakörben, amire készültem. A közigazgatásban szerettem volna elhelyezkedni, de nem sikerült, és belecsöppentem egy másik körbe, ahol öt évig dolgoztam. Akkor lettem munkanélküli, amikor eldöntöttem, hogy eljövök onnan, és végzettségemhez illő munkahelyet keresek. Az építkezési vállalatnál azért voltam elégedetlen, mert rengeteget kellett túlórázni. Sok volt a papírmunka, és a kelleténél kevesebb alkalmazott között oszlott meg. Amúgy érdekes feladatok is voltak, sokat tanultam könyvelési, jogi és építészeti téren is, meg hogy mit jelent az üzleti élet.

— Miért nem sikerült a polgármesteri hivatalba kerülnie, ahogy szerette volna?

— Mert abban az időszakban nem hirdettek meg végzettségemnek megfelelő posztot. Illetve úgy volt egy poszt meghirdetve, hogy ismerősök eltanácsoltak a kísérlettől is.

— Igen, a meghirdetés módja nyilván behatárolja a lehetőségeket. Ilyenkor ébred a gyanú, nem egy bizonyos valakinek szánták-e. Hol próbálkozott még?

— Bankban szerettem volna még elhelyezkedni, de negyvenen voltunk egy helyre. Két versenyvizsgára is beneveztem, és úgy érzem, jól teljesítettem, de bizonyára megvolt az a személy, aki elfoglalhatta.

— Köztudott, háromszorosak a bérek ott.

— Most már lemondtam erről. Folyamatosan figyelemmel kísértem az állásajánlatokat, két és fél hónap után megtaláltam az alapítványt, ahova végül felvettek. Ugyanúgy beadtam az életrajzomat, mint máshova, behívtak, elbeszélgettek velem, és felvettek. Úgy tudom, harmincan jelentkeztek. S a feladatom pontosan az, hogy munkanélkülieken is segítsek. Szeretem, hasznos munka. Hogy megviselt-e a két és fél hónap? Nem mondhatom, nem lettem depressziós, egy kis pihenés is belefért. Mehettem volna külföldre is, ismerősök megtették, és nem bánták meg, de nekem a legfontosabb az volt, hogy itthon maradhassak.

Bármit, ami nőnek való

Ügyes, fekete fiatalasszony, a Székelyföld messze eső másik sarkából jött férjhez Sepsire, miután Kolozsvárott a szociológiát elvégezte. Már diákéveiben kereső volt.

— Nem kerültem sokba a szüleimnek, tekintettel arra, hogy a lányokkal, akikkel laktam, egyetemi éveink alatt is megpróbáltuk eltartani magunkat. Mégpedig kérdőíveket kitöltő kérdezőbiztosként, amit nem volt nehéz elérni, az egyetemen mindig megvan a lehetőség erre, akár úgy, hogy kutatásban veszel részt, akár szakmai gyakorlatként. Megfizették. Dolgoztunk az egyetemen és a Kisebbségkutató Intézetnek vagy a Duna TV-nek és a Metromedia Intézetnek.

— Hát az elég izgalmas lehetett...

— Nem annyira az, de voltak izgalmas, sőt, kellemetlen részei is. Sokszor az orrunkra csukták az ajtót, főleg az idősek, akik nagyon félnek. A kommunista idők rajtuk hagyták bélyegüket: tőlük aztán semmit! Információt semmiképpen. De voltak ennél kellemetlenebb tapasztalataim is.

A férfitársadalom faragatlanságáról lehet szó, de nem válaszol, én meg tovább nem firtatom. Kérdem, hogyan szemelik ki az alanyokat, mondja, hogy megadják: egy utcában minden ötödik házba kell bemenni, vagy az egyetemen minden tizediket megkérdezni, aki véletlenül szembejön. Illetve ajánlhat az is valakit, akivel épp beszélget stb., stb. A kereset néha kérdőívenként százezer lej volt, vagy csak harminc például. Időnként könnyebben, időnként kimondottan nehezen ment a kitöltés. Arra a megjegyzésemre, hogy ma boldog-boldogtalan szociológiát végez, úgy vélekedik, hogy aki politikus akar lenni vagy politikusok közelébe kerülni, annak mindenképp hasznos. Őt nem ez vezérelte, emiatt nem is ragaszkodott e szakterülethez, amikor állást keresett. Ide jött férjhez, sürgősen munkát kellett keresnie, mert „nem lehet csak úgy csellengeni a világban".

— Nem szeretek tétlenül ülni, ráadásul nem vagyok idevalósi, ismerőseim nincsenek, nekem nagyon kellemetlen élményem a munkanélküliség. Egész nap nem volt, amit csináljak. Több hónapig tartott. Akkor egy ismerősömnek besegítettem, de nem volt egy komoly dolog, viszont legalább nem ültem otthon. Könyvekre vettem fel rendeléseket, és azokat kijuttattam tanárokhoz, iskolákba. Megvettem mindennap az újságot, úgy kerestem munkát. Hirdetésekre beküldtem a jelentkezésemet, próbálkoztam interneten, de nem jött be. Először három éve voltam munkanélküli, legutóbb pedig nemrég, mikor átjöttem ide. Miért mondtam fel az előző munkahelyemen? Hogy megfelelt-e a végzettségemnek? Hát humánerőforrás-referensként dolgoztam egy nagyobb cégnél. Elég rémes munka volt, mert ott sok ember dolgozott, és azok minden bajukkal hozzám fordultak, nekem kellett azokat közvetítenem. A cégvezetők felfogása pedig... hogy is mondjam?, nem volt emberközeli. Emiatt olyasmiket kellett sokszor válaszolnom a kérdésekre, amikről úgy éreztem: nem valósak. Nem érti? Hát például megígérték az embereknek, hogy a túlórát kifizetik, de nem volt igaz. S nekem mindig azt kellett erősítgetni: de most aztán ki lesz fizetve! És sose fizették ki. Nem szerettem már azt csinálni, és felmondtam. Inkább eszem egy szelet kenyeret naponta, mint hogy olyasmit csináljak, amit rettentően gyűlölök. Három hónapig voltam munka nélkül.

Nem számolta meg, de sokfelé leadta az önéletrajzát. Irodai, titkárnői munkát keresett, „bármit, ami lánynak való".

— Nem válogattam, amit csak találtam, s gondoltam, megfelelne, mindenhova jelentkeztem. De vagy én nem voltam jó, vagy kiderült, nem nekem való. Elküldi az ember az életrajzát, és akkor vagy felhívják, menjen be beszélgetni, vagy nem. Ha bemegy, akkor vagy felhívják még egyszer, hogy rá esett a választás, vagy nem. Előfordul, hogy újra visszahívják, de addigra az ember meggondolja magát, hogy az mégsem lesz jó a számára.

A női kiszolgáltatottságról, esetleges képtelen elvárásokról ő sem beszél szívesen, de hozzáteszi: a hirdetésekből nem derül ki sok minden, amire a helyszínen derül fény. „Előfordult, hogy az interjú nagyon kellemetlen élmény volt. Úgy éreztem, hogy valamilyen szinten ki vagyok szolgáltatva."

Ezek a tapasztalatok őt is arra hangolták rá, hogy mostani munkahelyén a hozzá forduló, átképzésre járókat nagyobb empátiával kezelje. „Ide ötven százalék azért jön, mert vagy gyermeknevelésin van, vagy munkanélküli, és azt szeretné, hogy szerezzen még egy diplomát a továbblépés szándékával." Érdekes, hogy nagyobbrészt nők jelentkeznek a tanfolyamokra, ahogy mondja: „a nők jobban akarnak bizonyítani. Vagy nem szégyellnek bejönni harminc-negyven évesen azzal, hogy márpedig ők tanulni akarnak". Tapasztalatból állítja, ez a férfiaknál nehezebben működik. „Egy bácsi, amikor rájött, hogy a szociális gondozói tanfolyamon férfiként magára maradt, betelefonált, nem jön többet, mert mit fog ő csinálni egyedül annyi nő között..."

No, de mit tanácsolnak a munkakeresőknek? „Legyenek határozottak abban, amit el szeretnének érni. Mert akkor több az esély. Én azt tapasztaltam az interjúk alatt, a határozott fellépés segít. Amit az ember nem tud, azt menet közben megtanulhatja. Minden munkahelyen egy kicsit elölről kezdi az ember. Lássa a munkaadó, hogy aki bejött, annak eltökélt szándéka elsajátítani, amit ott tudni kell."

Még annyit: a fentiekben az Amőba Alapítványról volt szó.