– Bevallom, sokszor felmerült bennem, hogy harminc éven át a Hamor Soft Kft.-nek miként sikerült talpon maradnia a multik által dominált IT-szektorban. Kívülről egyfajta Dávid–Góliát-harcnak éreztem azt az erőfeszítést, amellyel igyekeztek tartani a lépést e szinte követhetetlen iramban fejlődő iparág óriásaival…
– A Dávid–Góliát hasonlat tökéletes. A dolog egyik kulcsa épp az, hogy Dávidnak is van esélye Góliáttal szemben, ha megfelelő fegyvert használ, azaz nem azt a technológiát, amelyet Góliát. Annak idején azt tanították nekünk, hogy egy bizonyos piaci résre koncentrálva dolgozzunk, és akkor nem vagyunk kitéve a multinak. Mi azért tevékenykedünk a kis- vagy középvállalatok ügyvitelében és könyvelésében, mert ezeken a területeken a multi nem nagyon rúg labdába Romániában. Neki ugyanis esélye sincs három hét alatt megcsinálni egy ügyviteli program frissítését, ennyire rövid idő alatt egy mamut megmozdulni sem képes.

– Honnan érkezett, amikor a rendszerváltás megnyitotta a kapukat a magánvállalkozások előtt?
– Két kollégával, Mezei Árpáddal és Illyés Mózessel szövetkezve indultunk útnak. Még a lyukkártyás időkben, a régi Félix számítógépeken kezdtük, és szerencséseknek mondhattuk magunkat. Kolozsváron végeztünk, akkoriban ugyanabban a számítóközpontban futtattuk az IT-kutatókkal programjainkat. az ottani IT-kutatóintézetbe járt mindenki a programjait futtatni. Ültünk egy asztalnál az előcsarnokban, javítgattuk a lyukkártyára írt kódokat, s a sorunkra vártunk. A sorban állás nagy előnye, hogy véleményt lehet cserélni, beszélgetni mindenkivel, hiszen bőven ráértünk. Ott rengeteg szakmát tanultunk. Matematikusként végeztem, diplomázás után hét esztendőn át Bukarestben az Állami Tervhivatalnál, makrogazdasági környezetben dolgoztam. Amikor Ceaușescu már mindent leállított az országban, nálunk még minden volt, az IBM PC-vel például a technológia Amerikában való megjelenése után mindössze három-négy évvel már találkozhattunk… Közben méhészeti tanulmányokat is folytattam, hogy majd hazajövök, és beállok a családi méhészetbe. 1987-ben tértem vissza Szentgyörgyre a szépmezői állami gazdasághoz. Boda Sándor mellé érkeztem: az a könyvelő volt, aki 40 évesen ment egyetemre, hatalmas tapasztalatára felsőfokú tudást pakolt, rengeteget tanultam tőle. Az állami gazdaságnak akkor már saját számítóközpontja volt, hárman dolgoztunk ott felsőfokú végzettséggel. Könyvelést csináltunk, fizetést számoltunk, különféle kimutatásokat készítettünk, nyilvántartottuk kétezer tehén életfolyamatait. Remek iskola volt, páratlan tapasztalatszerzési lehetőség.

– A nagy döntést, a saját út választását elsősorban ezekre a tapasztalatokra alapozták?
– Azért kerültünk az ügyvitelbe, mert akkoriban erről szólt a számítástechnika, azaz nem mi választottuk ezt az utat, hanem az élet. Úgy döntöttünk, a továbbiakban nem felezzük meg az időnket az állami munkahely és a maszek között, felmondtunk – a kollégáim akkoriban a kenyérgyár alkalmazottjai voltak –, és nekiálltunk új szoftvereket írni. Gazdaságilag nagyon kemény idők voltak, de túléltük. Vállalkozásunkat 1990 novemberében alapítottuk, az első ügyfelünk a székelyudvarhelyi matricagyár volt. Aztán megírtunk egy fejlesztőrendszert, azt el tudtuk adni számítóközpontoknak, a brassói gázvállalatnak, a szentgyörgyi IAME-nak. Akkoriban teljesen új dolog volt, és még ma sem tekinthető elmaradottnak, bár nyilván most már másképp készül. Mi épp a romániai rendszerekre alkalmazható saját technológiát fejlesztettünk ki az elmúlt 35 év során, olyat, amely arra is alkalmas, hogy egy-két hét alatt megcsináljunk vele egy újabb fejlesztést. A magas színvonalúnak mondható romániai internetszolgáltatás lehetségessé tette, hogy felhőbe, szerverre vigyük a desktop-alkalmazásainkat, nálunk minden a szerveren van, és ez hatalmas előny, hiszen a Neumann-paradigmának megfelelően a program és az adat egyazon helyen van. Fantasztikus előny, hiszen így minden adat sokkal gyorsabban, kényelmesebben hozzáférhető.

– Az eleve romániai viszonyokra és igényekre való fejlesztésekkel gyakorlatilag feladták a külföldi terjeszkedés lehetőségét. Nem kár érte?
– Nem is próbálkoztunk, mivel jelentős mértékben ide jövő nyugatiaknak dolgoztunk, a 90-es években például az összes helyi német nadrággyárral. Úgy voltunk vele, hogy nem elmegyünk, hanem ide jönnek mások. Közben a tőzsdén jegyzett multik leányvállalatainak is dolgoztunk, amiért jól megfizettek, tanultunk is tőlük. Elsősorban hatékonyságot. Egy időn túl magunkat is fejlesztettük, én időközben állattenyésztő mérnöki diplomát is szereztem, feleségem, Mária közgazdászként csatlakozott a csapathoz. Fejlesztettük magunkat, folytonosan könyvelést is tanultunk. Az alapítók mindhárman méhészkedő családból származunk, ami bizonyos mértékig vállalkozó szellemet is feltételezett, talán azért tudtunk mindjárt a rendszerváltást követően vállalkozóként elindulni. Ma huszonöt szakemberrel dolgozunk – hét személlyel bent a cégnél, nagyrészt huszonévesek, akikkel a fejlesztést végezzük, a többiek, a terjesztők, tanácsadók a terepen, ők a termékek eladói. Akár a méhészetben: megtermeled a mézet és eladod.

Fotó: családi archívum

– Feltételezhetően a családban az édesapja, Bodosi Dániel volt a méhész. Őt azonban inkább művészemberként, Erdővidék legelismertebb képzőművészeként ismertük. Ez a gazdálkodó művészember annak idején hogyan reagált az ön pályaválasztására?
– Apámtól elsősorban azt láttam, hogy fest, de emellett sok minden egyebet csinált. Nem szokványos művész volt, sőt, alapvetően inkább gazdaembernek számított. Amíg el nem vették a földjeit, inkább 6–7 hektáron gazdálkodó mezőgazdasági vállalkozó volt, de a birtokot úgy osztotta meg, hogy nem nyilvánították kuláknak. Előtte Budapesten járt a Képzőművészeti Egyetemre, még azelőtt pedig sok helyen megfordult, tíz éven át például egy szász cégnél is dolgozott Brassóban műbútorasztalosként. Úgy került a művészetbe, hogy a műhelyben balesetet szenvedett, körfűrésszel csonkolta az ujjait. Jött a háború, a tehetős Bodosi család magyar tiszteket szállásolt el Baróton, egyikük művészetértő volt, apám az ő segítségével jutott ki Pestre. A segítségükkel került a művészeti iskolába, ott tanult három esztendőn át, de nem végezte el. A háború után hazakerült, gazdálkodásba fogott. Amikor 1962-ben elvették a földjeit, nem állt be a kollektívbe, nekiállt a magán-mezőgazdaságnak, felpörgette a már korábban elkezdett méhészkedést, gyakorlatilag abból élt a család, no meg az édesanyám tanítónői fizetéséből. Igazából önellátók voltunk.

– Hogyan élte meg a művészvilágból a méhészvilágba való átváltás traumáját?
– Budapestről nem az a Bodosi Dániel került haza, aki annak idején elment. A baróti baráti körébe a városka értelmiségei, orvosok, tanárok tartoztak, anyámmal együtt sok közösségi munkát vállalt, a katolikus egyháznál tanácsos is volt, a helyi hitelszövetkezetnél alelnök. Aztán, nem lévén állami alkalmazásban, egy időn túl ezekből kicsúszott. A ’89-es változásokat követően visszakapta a földjeit, és megújuló lendülettel fogott neki újból a gazdálkodásnak. 93 éves korában bekövetezett haláláig még rajzolt, 2000-ig festett, a legjobb képei 1980 és 2000 között születtek.

– Gyermekként hogyan érzékelte, az édesapja milyen mértékben van jelen az erdélyi festőtársadalomban?
– Nyilván nem volt túl közeli kapcsolatban a művészekkel, egyrészt, mert egy generációval idősebb volt, főállásban méhész, nem tanár, másrészt nem az erdélyi művészeti iskolákban nevelkedett, így baráti, kollegiális kapcsolatokat sem alakíthatott ki. Banner Zoltán egyértelműen a székely festőiskolába sorolta be, amelyre elsősorban az jellemző, hogy képviselői nem mentek el absztraktba, többnyire figuratív módon helyi tájakat, helyi embereket festettek. Nem követték a külföldön pörgő különböző izmusokat, itthon nyugodalmasan festették a dolgaikat, túl sok hatás – sem káros, sem inspiráló – nem érte őket. Apám ezzel együtt nyitott, innovatív ember volt, rengeteget dolgoztunk együtt. Én egyre többet foglalkoztam elektronikával, a méhészetet is villamosítottam, Ceaușescu idejében villanypásztort is készítettem a medvék távoltartására. A méhészeti karrierünk mégis úgy végződött, hogy a medvék megettek 30 méh­családot.

– Önnek soha nem adott a kezébe ecsetet vagy vésőt?
– Ilyesmire nem emlékszem. Az viszont hamar egyértelművé vált számomra, hogy abból a szakmából nem lehet megélni. A matematika iránti érdeklődésem mellett a gyakorlatban elektronikával foglalkoztam, villanyszereléssel, arra irányult a pályám. Aztán megindult Kolozsváron az IT-vel határos matematikai képzés, amelyet nagyon érdekesnek találtam. A hetvenes évek derekán az IT-képzés még sci-finek tűnt. Már nagyon erős volt az orosz hatás, sok orosz technikai könyvvel találkoztunk. Az első kibernetikai alapismereteim még a középiskolából származnak, apámnak járt az Élet és Tudomány, valamint a Magyarországi Művészet folyóirat, így aztán, amikor IT-ről hallottam, nem volt teljesen ismeretlen fogalom.

Bodosi Dániel: Önarckép, 1983. Forrás: Székely Nemzeti Múzeum

– És az mikortól „kattant be”, hogy az édesapja munkásságát, alkotásait nem szabad porosodni, elveszni hagyni?
– Amikor már jutott egy kis időnk foglalkozni vele, illetve a vállalkozásunk is kezdett erősödni, így aztán lett egy kicsi pénzünk is. Mi igazából mindig kibiceltünk mellette, a kiállítások során vittük-hordtuk a képeit, abban a környezetben művészekkel is találkoztunk. Aztán 1999-ben elkészítettük az első honlapját, még láthatta, élvezte is, pedig a kezdeti minőség elég gyenge volt, hiszen akkor még lefotózták a műveket, majd a beszkennelt változat került fel az internetre. De akkoriban így is nagy dolognak számított, ’99-ben apám volt az egyetlen honlappal rendelkező művész a környéken. Ma sincs túl sok, Nagy Imrének például a mai napig nincs, apámnak pedig már három is van. Nagyobb léptékben a halála után fogtunk neki, ebben oroszlánrésze van a húgomnak, Darvas Anna Máriának. Ő matematikatanár volt, mellette némi könyvkiadási tapasztalattal is rendelkezett, ő adta ki az első albumot, nagyjából ő szerkesztette, menedzselte. Aztán felleltározta a családfát, hogyan kerültünk mi Barótra, mitől vagyunk Bodosiak stb. Apámnak még két híres testvére is volt. Mihály, orvos, korán kikerült Magyarországra, a tanulás mellett atletizált, neves magasugró volt. Antal pedig pap lett, és ismert ellenzékinek számított.

– Az alkotói örökségek sorsa sok esetben meglehetősen esetleges. Gondolt arra, hogy a saját édesapja emlékének méltó őrzésén túl nagyobb léptékű feladatot is vállaljon az örökségmentésben?
– Azt a vonalat a húgom képviseli. Számomra az a fontos az apám művészetében, hogy tanuljak belőle, vele jövőt építsek. Vállalkozóként és szakmabeliként ezt tartom feladatomnak. Mert gondoljunk csak bele, micsoda tapasztalat ötvöződik a művészetben, mennyi ember foglalkozik vele, milyen ügyesség nyilvánul meg a szobrászok, festők, grafikusok, monumentális alkotók, művészettörténészek, művészetkritikusok, művészetmenedzserek, aukciósházak tevékenységében. Egész rendszer épült ki, folyamatosan rétegek rakódtak egymásra. Mivel az apám képei révén bejáratos vagyok ebbe a világba, köztük nőttem fel, valamennyire ismerem is ezt a közeget, természetesebben tudok kapcsolódni hozzájuk, mint egy kívülálló. Nagyon sokat tanultam apámtól és ettől a közegtől. Vegyük csak a Székely Géza által szervezett csernátoni alkotótábort: csendes falusi környezetben összeülnek, eltöltenek tíz napot, beszélgetnek, vitatkoznak, alkotnak. Ez más szakmákban hiányzik.

– Mit tanul tőlük, miben veszi a hasznukat?
– Tulajdonképpen sok a hasonlóság a két világ között. Ők is alkotók, én is alkotó vagyok, szellemi terméket hozunk létre. Mi egy kicsit rosszabb helyzetben vagyunk az eladás terén, mert illúziót árulunk. Ők leg­alább megfogható dolgot kínálnak, amit kiakaszthatsz a falra és nézheted. A mi előnyünk, hogy bár virtuális eszköz, pénzt lehet vele keresni. Apámon azt is láttam, hogy rengeteget kísérletezett, szobrászkodott is, domborművet csinált, papírból, agyagból is dolgozott. Otthon az előszoba falát mozaikkal rakta ki, tekinthetjük monumentális művészetnek is. Ugyanakkor egy képet előtanulmányok után festett meg. Sokat gyakorolt, akár a sportolók. Ha ezzel együtt nősz fel, mindez megszokottá válik. A vázlatkészítés a nagy munkára való előkészülés. Az én szakmámban aktualizálásnak mondjuk a festészeti utómunkát, ami apámnál hosszas volt, előfordult, hogy egy-egy képet két éven át is festett. Dolgozott rajta, letette, amikor az ihlet megszállta, újra elővette. Azóta tudom, hogy az olaj azért értékesebb, mert nem pillanatnyi ihlet műve, hanem hosszú folyamat során alakul ki.

– A már említett csernátoni alkotótáborban elő­adást is tartott a művészeknek. Miről?
– Ifjú kollégámmal, Imre Szabolccsal megpróbáltuk elmondani nekik, miért is fontos a képzőművészet számára a digitális jelenlét. Felsoroltuk azokat a pontokat, ahol egy képzőművésznek jelen kell lennie a digitális világban. Az volt a legjobb, hogy a jelenlevők tényleg be tudták fogadni az információt, meg is fogalmazták mások számára tanulságként a közösségi médiában. Sőt, egyik művész elkezdett együttműködni a kollégával, hogy készítsen neki weblapot.

Bodosi Dániel: Kaszások. Forrás: Székely Nemzeti Múzeum

– Nagy öregként képes tartani a lépést a sok „ifjú titánnal”?
– Tulajdonképpen nem kell megfeszülni annak érdekében, hogy tartsam velük a lépést, inkább tudni kell kiegészíteni őket. Amúgy napirenden vagyok a dolgokkal, ma is programozok. A mesterséges intelligenciát is rengeteget használom. Ez megint olyan dolog, ami elől kár elzárkózni, mert óriási információmennyiség van mögötte, amit elég strukturáltan képes prezentálni. Ez nekünk végül is természetes dolog, a programgenerálást is ehhez hasonlíthatom. Nem beszélve a hétköznapi értelemben használatos mesterséges intelligenciáról. Van azonban egy másik, keményebb oldala is, amikor tanulmányokat lehet készíteni a mesterséges intelligencia segítségével. Ilyennel is foglalkoztunk. Amikor az egyetemet kezdtem, már beszéltünk róla, még ha akkoriban sci-fiként is kezeltük, nem új keletű hát a dolog, csak most jutott oda, hogy minden összeálljon.

– Az értékmentés önmagában is fontos feladatának teljesítésén túl mi működteti önben azt a bizonyos generátort? A lelkiismeret, valamilyen adósságérzet? 
– Talán meglepően hangzik, de az apám hagyatékának ápolása, a művészettel való foglalatoskodás családot összebogozó erővé is vált. Mi, az apám közvetlen utódai mindannyian foglalkozunk a témával, sőt, valamilyen módon a feleségek és férjek is. Sőt, a család fiataljai is bekapcsolódtak, a külföldön élők és dolgozók a digitális világ révén bármihez hozzá tudnak járulni. A lányom készítette a második honlapot, a húgom fia foglalkozik a Facebookkal, az itthon élő lánya besegít a kiállításszervezésekbe, nem beszélve arról, hogy mindhárman anyagilag is támogatják az ügyet. Barabási Albert Lászlóval vallom: mindenfelé kapcsolódj, aztán te legyél a pók a háló közepén. 

Bodosi Imre
Informatikus, vállalkozó, a HAMOR Soft Kft. társalapítója és tulajdonosa. Baróton született 1954-ben értelmiségi családban. Édesapja, Bodosi Dániel (1913–2006) elismert festőművész volt, édesanyja, Boda Máthé Mária (1922–2003) tanítónőként dolgozott. Középiskolai tanulmányait Baróton végezte, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika karának informatikai szakán diplomázott 1979-ben. Egy évvel később, 1980-ban számítástechnikai mesterképzést végzett. 1987-ben Bukarestben méhészetből szerzett mérnöki képesítést, 2001-ben pedig elvégezte a Magyar Könyvelői Kamara által szervezett mérlegképes könyvelői képzést. Szakmai karrierjét 1979-ben matematikatanárként kezdte Kolozsváron, majd 1980 és 1987 között Bukarestben az Állami Tervhivatalnál rendszermérnökként dolgozott. 1987 és 1990 között a Szépmezői Állami Gazdaság számítóhivatalának vezetőjeként és programozóként tevékenykedett. 1990-ben Mezei Árpáddal és Illyés Mózessel közösen megalapította a HAMOR Soft Kft.-t, amely az ERP-rendszerek fejlesztésére és értékesítésére specializálódott. Kilenc bejegyzett márkával rendelkezik, és aktív szerepet vállal az informatikai, könyvelői és vállalkozói közösségben. 1997 óta az ANIS Országos Szoftver Szövetség alapító tagja. 1999 óta foglalkozik apja munkásságának digitális térben való terjesztésével, valamint a programozás és képzőművészet kölcsönhatásával. A hagyaték gondozását – amelyben a családdal együtt aktívan részt vesz – testvére, Darvas Anna Mária matematikatanár indította be. Nős, felesége, Mária közgazdász és könyvszakértő, a HAMOR Soft munkatársa, lányuk, Eszter programozóként New Yorkban dolgozik, ugyanakkor társtulajdonosként és tanácsadóként erősíti a céget.