Máskor is gondoltam már, hogy úgy vágom a sarokba az összes zacskót, mint a huzat, mert képtelen vagyok egyedül megoldani a problémát. Mivel csak két kezem van, és ennyivel nem könnyű boldogulni. Amíg a gyermek itthon volt, a szeméttől való megszabadulás is egy jó kis közös programnak számított. Amióta csak ritkán jár haza, egyedül kell lejátszanom a négykezest, és megizzaszt rendesen a feladat. De megoldottam én már egyebeket is, tényleg, rajtam ne múljon! Szóval, amikor megnyitják magukat előttem a kis rekeszek, nem a sarokban landol a szemetem. Akit szintén ilyen okoskukákkal ajándékoztak meg, pontosan érti, hogy miről beszélek. Aki idáig még megúszta, az örüljön a szerencséjének! 

És mielőtt esetleg (ezért is) a zöldek nekem rontanának, hadd jegyezzem meg, hogy nem az elképzeléssel van bajom. Megteszem én, megtettem azelőtt is, ami tőlem telik, hogy mentsük, ami menthető szegény Földanyánkon. Csakhogy itt valami nagyon rosszul volt kitalálva. Hogy ki(k)nek jelent esetleg jó bulit ez az egész, azt én nem tudhatom. De higgyük el inkább, hogy valóban csak a jó szándék áll a történet mögött, mégis valamiért nem túl sikeres. Az csak mellékes, hogy már nem lehet rábízni a játszótérre induló gyerekre a pakkot, hadd dobja be oda, ahová kell. Fel nem éri az a szegény gyerek, csak ha valamelyik pajtása nem veszi a nyakába. Aztán, hogy mitévő egy magányos, már nehezebben mozgó idős ember, arra jobb nem is gondolni. Mert a régi kukákkal még elboldogulhatott, ezekkel viszont igen komoly, bravúros mozdulatok nélkül nincs mit kezdenie. 

Térjek vissza a vasárnap délelőtti látványra! Okoskukák ajtaja, ablaka tárva, nyitva. Na jó, túloztam, ablak nincs. De nem is szükséges, nem kell azon bekukucskálni, ha kíváncsi az ember, hogy mit rejtenek a ,,páncélszekrények”. Mert minden, amitől sikerült valahogy a kis rekeszeken át megszabadulni, most szétszedve, majd egy nagy halomba összedobálva hever az orrunk előtt. Az ember majdnem elsírja magát, ha arra gondol, hogy milyen komolyan veszi az otthoni, sokrekeszes (kis vödrös) szemétválogatást, aztán kemény munkával valahogy megszabadul a pakkjaitól. De inkább röhögnivaló az, ahogy kitartóan bohóckodunk. Az ember sírni éppen nem sír, de kacarászni sincs nagy kedve. Ez a bohóctréfa nem olyan vicces. Inkább dühös az ember, mert nem szereti, ha hülyének nézik.

Fotó: Albert Levente