Bölöni már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején vásárhelyi legendának számított, az akkori focicsapattal, az ASA-val együtt. Vásárhelyi focistáknak, nem vásárolt labdarúgóknak tapsoltak akkoriban, jártunk is rendszeresen meccsekre apámmal együtt – ez amolyan polgári jó szokásnak is számított –, apám fújta az összes játékos nevét, néhányukra még emlékszem – Sólyom Csaba a kapus, Hajnal Gyula, Fanici, Ispir –, s ha tüzetesen átnéznék minden családi relikviát, megtalálhatnám azt a két színes fotót, amelyik az akkori aranycsapat tagjait örökítette meg, és az egyik kép mintha a játékosok karikatúrája lett volna. Amikor a csapat gólt lőtt, mindenki felugrott a nézőtéren, és egy emberként mindenki felordított: góóóóóóóóóóóól! A gól erejét és örömét gyermekként még nem igazán éreztem át, talán csak annyit láttam, ez valami rendkívüli lehet. Rendkívüli is volt, hiszen az akkori ASA is rendkívüli volt és a mérkőzések nem csupán remek sporteseménynek számítottak, hanem közösségteremtő erejük is volt. Bölönire kiváltképp emlékszem, már gyermekként figyeltem a pályán, talán még azt is láttam, amikor szögletből talál be a kapuba, erről is híres volt ugyanis, bal lábbal úgy csavarta be a labdát a hálóba, hogy a kapus szóhoz sem jutott. Erről az iskolában is beszéltünk, hiszen imádtunk focizni – ehhez a Bölöni-, illetve az ASA-kultusz is hozzájárult –, sokat és kitartóan rúgtuk a bőrt, amikor és ahol csak lehetett: főleg a Papiu-líceum udvarán, az akkori pedagógiai főiskola viszonylag zárt terén, a kis otthoni udvaron és a Fürdő utcai házunk előtt, aztán a Rigó utcában, apámmal pedig a somostetői helikopterleszállón, illetve fent a sétányokon. És amikor nem mehettünk meccsre és világbajnokság volt, kis Sokol rádiónkon hallgattam, hallgattuk a magyar rádiót, próbálva elképzelni, mi történhet a tizenhatoson kívül és belül. És arra is emlékszem, egyszer egy osztálytársam, egy lány megjegyezte, fogászaton volt és Bölöni húzta ki a fogát.

Ott vagyunk tehát apámmal a főtéren és Bölöni telefonál. Piros, rövid ujjú pólóban, farmerben volt, ilyen közelről soha nem láttam, fel is tűnt szikár alkata. Meg is jegyeztem apámnak, milyen vékony a karja, mire ő azt mondta, nem a karjával futballozik.

Ha most apámat kellene értelmeznem, rögzíteném, nem volt bőbeszédű ember, valójában keveset beszéltünk. De e tömör megjegyzésében benne van mindaz, ami vele és az ő Bölöni-képével kapcsolatos: apám, a maga módján értelemszerűen rajong(hat)ott a vásárhelyi csapatért és természetesen Bölöniért, intelligens játékáért. Tömör megjegyzése egyértelműen utal erre, amikor még a későbbiekben fociról esett szó, többször is megjegyezte: az általa éppen értékelt játékos a fejével futballozik. A maga módján apám is sportember volt, asztaliteniszezett, vállalható eredményekkel.

E mélyből felbukkanó emlékkocka is rávillant arra, mennyire fontos volt nekünk, vásárhelyieknek már a hetvenes, nyolcvanas évek elején Bölöni és csapata, valójában a vásárhelyi legenda alakult később erdélyi legendává. A vásárhelyiek számára – az én ottani státuszom 1982-ben végérvényesen megszűnt – meghatározóak maradnak azok az évek, amikor az ASA remek csapatának szurkolhattak, foci- és közösségi élmények sokaságát egyaránt őrzik. Bölöni László 1970–1984 között játszott ott, majd onnan igazolt át a bukaresti Steaua csapatához, miközben a nyolcvanas években már fokozódott, durvult a diktatúra. Ám ő éppen ebben a könyörtelen időszakban mutatta meg, hogy tudásával, tehetségével egy erdélyi magyar ember is képes tiszteletet, elismerést kivívni, még a legvadabb időkben is. Bölöni eme teljesítménye – miközben több tekintetben is példakép – szinte egyedülálló, magyar ajkúként hozzá hasonló népszerűséget, ismertséget és elismertséget aligha szerzett más a romániai diktatúra társadalmában.

És mindemellett, a hetvenes, nyolcvanas években ott voltak a vásárhelyi kis srácok is. Mindazok, akik (Bölöni hatására is) rúgták a bőrt rendületlenül, házak előtt, kicsi, alig forgalmas utcákban, délutánonként, vakáció idején bemásztak az iskolaudvarokra és tovább fociztak, némelyek pedig még álmodoztak is: egyszer talán maguk is olyanok lesznek, mint Bölöni...

Bölöni László a róla készült film marosvásárhelyi díszbemutatóján 2025. október 20-án. Fotó: Facebook / Kelemen Hunor