Levetítették a nemrég elhunyt, a színház hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji megújulásában rendezőként oly fontos szerepet játszó Seprődi Kiss Attila ötvenedik évfordulóra készült filmjét, majd a beszélgetést levezénylő Váta Loránd az ,,elérhető" színi direktorokat, Sylvester Lajost, Dali Sándort, Nemes Leventét és Bocsárdi Lászlót faggatta, s köszöntötték az ötven esztendeje színpadon lévő László Károlyt.

A beszélgetés érdekes fordulatokat is vett, vita mégsem alakult ki, noha lett volna, miről vitázni, így is többen érintették a neuralgikus pontokat — a filmben nyilatkozók is, a hozzászólók is. Hatvan év nyilván nagyító is, felnagyít sokszor nem is oly lényeges momentumokat — attól függően, hogy éppen ki és mire emlékezik —, régi sérelmek takarnak régi örömöket. A filmnek, ha van tanulsága, éppen az, hogy sietni kell(ene) az évről évre sajnálatosan fogyatkozó tanúk megszólaltatásával, tíz éve Seprődi még elérhette Sombori Sándort és Veress Dánielt, a két egykori irodalmi titkárt, ők azóta már átsétáltak az elágazó ösvények kertjébe.

Egy nagyon lényeges dologról nem esett szó. Ezért most vetném fel: alighanem, minél hamarabb pályázatot kellene meghirdetni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház történetének (krónikájának?) megírására, felmérni, a régi előadások közül egyáltalán mi elérhető még a román televízió magyar adásának archívumaiban, de alighanem az emlékezetes előadások: a Parancsra tettem, a Tizenkét dühös ember, a Komámasszony, hol a stukker?, a Peer Gynt, a Megbombáztuk New Havent, a Dupla vagy semmi, majd az induló Tompa Gábor nagy előadása, a Woyzeck, vagy a Visky Árpád utolsó szerepeivel is emlékezetessé váló, A nagypapa látni akar benneteket vagy Az öngyilkos, avagy a véres hurka bosszúja teljes egészében nincsenek meg (bár ne lenne igazam), s nagy kérdés, hogy Tompa Miklós nagy Tamási-sorozatáról maradtak-e felvételek. Ide még annyit, példaértékűnek érzem, hogy a romániai magyar színház Mestere, a Székely Színházzal az ötvenes években sikert sikerre halmozó Tompa pályáját azzal a Tamási Áronnal fejezte be Szentgyörgyön, akit egyébként már a negyvenes évek elején rendezhetett… A kérdés tehát az, mi maradt meg, sejtem, sajnos, nagyon kevés, úgyhogy az emlegetett előadások felidézésekor gyarló és számtalanszor megtévesztő emlékezetünkre vagyunk utalva. (S nyilván a korabeli kritikákra…)

Szándékosan olyan előadásokat említettem a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekből, amelyek a világ legtermészetesebb módján azok voltak, amik, színházi spektákulumok. S esztétikailag is megközelíthetők. A népszolgálat, az anyanyelvvédelem, a történelemtanítás anomáliáit pótolni akaró előadások, a szórakoztatás, az ideológiai megalkuvások és behódolások, az a számtalan vállalás, amit a színház az adott korban és az irányított kultúrában nem tudott, de nem is akart elkerülni, csak a képet színesítik. Sokszor, sok mindent háríthatunk a körülményekre, de egy bizonyos, amikor már a megváltozott körülmények között az ideológiai bábáskodás végre megszűnt, és ránk esett a szabadság, elhozva a támogatókat és a kurátorokat, Nemes Levente, amint ezen az estén is megvallotta, úgy érezte, váltani kell, és az élet őt igazolta! Lehet, nem tudta pontosan, hogyan, miképp, de azt igen, hogy a nyolcvanas évek színházat (is) lepusztító, áldatlan viszonyai után (amikor a fagy és a félelem uralta életünket, s a színház valóságos előadásgyártó üzemmé változott, hogy fennmaradhasson) ideje lenne visszafordulni a színház felé, és ekkor szövetkezett Bocsárdi Lászlóval, aki ezen az estén vallotta meg, hogy pontosan akkor, a kilencvenes évek közepén érezte ő is, hogy Gyergyó túl ,,hideg", váltani kell, s a Figura néhány alapemberével ideszerződött, és Barabás Olgával együtt megkezdték a társulatépítés fáradságos, idegőrlő, embert és színészt próbáló munkáját. De ez már a közelmúlt és a jelen. Az, hogy a színház meg tudott újulni, és nevet szerzett magának a szakmában, közhely, számtalan siker és fesztiváldíj bizonyítja. Hogy a jövő színháza és ezen belül a szentgyörgyi színház milyen lesz, nagy kérdés. Élünk, és meglátjuk. Bocsárdi arról beszélt: szeretne még radikálisabb lenni, a színház kétezer éve változik, örökös mozgásban van, akár az életünk, amelynek bizonyos értelemben (hű) tükre… Már csak ezért sem lehetünk soha eléggé radikálisak, ki kell törni az életünket, összekuszálódó viszonyainkat, kapcsolatainkat uraló jelhálókból a fényre.