Szűkítsük a felvetést. A 20. század létrehozta a kívülállók által sokat dicsért „mindenki jólétét”, a nemzeti kommunizmust, azt a marxi-lenini világrendet, ahol a megtermelt bőségben mindenki egyenlően jól él. Azonban menet közben kiderült, hogy az egyenlőknél vannak egyenlőbbek is, akik őrei a fennálló rendnek, és az ellene vétkezőket „javító szándékkal” megbüntetik. Vagyis ők kevésbé irgalmasak, mivel csak távoltartással vélik lehetségesnek a vétkesek bűneinek tudatosítását. Fordítsuk tehát vizsgálódó agyunkat Szolzsenyicin segítségével a szovjet Gulag államilag létrehozott világának megismerésére. Lakói – valamennyien súlyos vagy kevésbé súlyos bűnökben elmarasztaltak – ott alkalmat kaptak arra, hogy munkájukkal egyenesbe hozzák az életüket. Mielőtt a romániai helyzetre térnénk, hadd lássunk néhány elvetemült bűnöst és bűnt a Szovjetunióban.

Sztálin nevének elhangzásakor – valahányszor egy gyűlés során megtörtént – felállva kellett tapsolni, és senki nem vállalta szívesen, hogy elsőnek üljön le, mert ezzel a börtönt kockáztatta; végül valakinek csak meg kellett kezdenie a leülést, és erre többnyire a gyűlésvezető kézjele adta meg az engedélyt. Vagy: egy diák feljelenti az előadó tanárt, hogy többet idézi Marxot és Lenint, mint Sztálint; másnap már nem jön a tanár, sőt, végleg eltűnik a főiskoláról. Más: harminc középiskolai tanárt karácsonyfa állításáért jelentenek fel, azzal vádolva őket, hogy fel akarják gyújtani az iskolát. Más: egy vízvezeték-szerelő munkás mindig elzárta a rádiót, amikor a Sztálinhoz szóló levelek végtelen sorát olvasták be; szomszédja feljelentette, és nyolc évre ítélték tiszteletlen tette miatt. Más: egy hatgyerekes kolhoztagot kitüntetnek, s ő megjegyzi, hogy inkább adtak volna „egy pudocska lisztet”; a gyűlésterem hatalmas röhögésben tört ki, a hat éhes szájról gondoskodó paraszt pedig a Gulagra került. Más: a járási párttitkár sürgeti a szántást, a kolhoz egy tagja megkérdezi, tudja-e, hogy a kolhoztagok hét éve egy szem magot sem kaptak munkaegység fejében. A kérdésért az idős parasztot tízévi lágerre ítélték.

És most rólunk. Már nem a csíkszeredai középiskolában tanítottam, hanem Csíkdánfalván (büntetésből, majd megírom, miért), amikor letartóztattak. Utánam Csaba öcsémet is (aki matematikát tanított Gyimesfelsőlokon), mivel számon merte kérni a csíkszeredai Securitate főnökétől, hogy miért tartóztatták le a bátyját. „Majd lesz magára is gondunk!” – válaszolta a kérdést sértőnek tartó szekus fejes. Engem a marosvásárhelyi katonai törvényszék 20 évi börtönre ítélt, öcsémet pedig 18 évre. 1959 szeptemberében, illetve októberében történt.