Szolzsenyicin – aki 11 évet töltött elítéltként a Gulágon – könyvének bevezetőjében azzal mentegeti munkájának hiányosságait, hogy amikor 1958-ban belekezdett, a téma gazdagabb, pontosabb megírásához, nem jutott elegendő dokumentumhoz; ezek java részét meg is semmisítették. Sokszor megnézem az író két fényképét, amely könyvének bevezető részében található: a fiatal elítéltről készült képet, aztán a rabság után kiszabadult férfiét, akin meglátszik az eltelt nehéz évek nyoma...

Minden diktatúra első számú ellenségei az értelmiségiek. Szolzsenyicin – kora sokszor elhangzó szólásával – igazságkeresőknek, félnótásoknak nevezi őket (és persze önmagát is). Kik ők? Megválaszolja. Az egyház papjai, a jobboldali szociál-forradalmárok, polgárok, katonatisztek, akik ellen a politikai rendőrség – az NKVD mint mindenek felett álló szerv – rendre kiadja a letartóztatási parancsot. Ők a túszok, hozzátartozóik pedig a megfélemlítettek. Ha utóbbiak bármiben vétenek a rendszer ellen, a rabul ejtett túszok bánják meg. Kitűnő módszer volt ez a „szabad” lakosság féken tartására, Románia is átvette a nagy szomszédtól. Kolozsváron élő idős és beteg édesapám hányszor, de hányszor hallhatta a szeku embereinek megrovását és becsomagolt fenyegetését két fia nevelése miatt...

Térjünk vissza Szolzsenyicinhez. A hírhedtté vált „Pasziánsz akció” a szovjet rendszer megerősödésének első számú ellenségeivel – a burzsoázia és az innen eredő diákság tagjaival – kezdte a „gyomlálást”. Likvidálni kellett a még létező politikai ellenzéket. Őket és a keresztény egyház fontosabb személyiségeit politikai kirakatperek során elítélték és kivégezték. A gyermekek vallásos nevelését „ellenforradalmi agitációnak” tartották. Az egyetemek autonómiájáért és a gyülekezési szabadságért tüntető diákokat letartóztatták. A vasutak forgalmának javításáért küzdő szakmérnököket ellenséges tevékenységért ­­– gyakorlatilag hazaárulásért – ítélték el. A húszas évek végén számos kisebbség (jakutok, burjátok, mongolok, kozákok stb.) történészeinek írásait – az egyenlőség elvének hangoztatása miatt – felkelésre való buzdításként bélyegzik meg. De ugyanígy lett „trockista” a munkás „ellenzék”, s irtották, mint „kapzsi, becstelen kulákot” a rendszernek nem tetsző földműveseket. Olyan egyesületek, mint az eszperantisták vagy a Szabad Filozófiai Társaság, a vasárnap nem dolgozó hívők vagy azok, akik megtagadták az NKVD-besúgói feladatot, a rendszer ellenségeinek számítottak. De a háború során 10 év Gulágra számíthattak büntetésként azok a katonák is, akik megadták magukat és fogságba estek. És hogy az igazságtalanság is megalapozást kapjon, a Btk. 58-as cikkelye azt is leszögezi: „mi nem teszünk különbséget a szándékolt és az elkövetett bűntett között”. 

A sztálini szovjet diktatúra törvénykezéséből csak a legfontosabb embertelen visszaéléseket jegyeztem le példaként. Nálunk a maga rövidségében és mégis sok ember vesztére megjelenő 209-es szakasz alfejezetei tették túlzsúfolttá Románia börtöneit, Periprava zord barakkjait. Családunkból édesapám (a múltjáért) hat hónapot töltött betegen Szamosújvár börtönében, majd jóval később jómagam és Csaba öcsém lettünk a szamosújvári börtön, illetve Periprava „lakói” 20, illetve 18 éves fegyházbüntetéssel 1959 és 1964 között. Hogy miért? Majd megírom.