Valahogy így kezdődne a Barabás Olgának címzett vallomásszerű levelem – maradva az idézett előadás hangvételénél –, majd részletesen ecsetelném, mennyire örülök, hogy sok év után visszatért (visszahívták) Sepsiszentgyörgyre rendezni, mert nagyon hiányzott az ő érzékeny, finom szövetű alkotói világa az erdélyi színházak palettájáról. És hát mivel mással térjen vissza, mint ezekkel a remek Csehov-etűdökkel, amelyek olyan szépen simulnak egybe, hogy az előadás végére az az érzésünk, új dráma született a szemünk előtt. Mert azzá vált végül, kompakt darabbá, de persze belegondolni is sok, hány Csehov-novellát kellett ehhez elolvasni, hogy kikerekedjen végül ez a lassan csordogáló történetfüzér, amely alatt nem csak a két, egymással ismeretlenül levelező nő – Mása és Tánya – élete és barátsága bontakozik ki, akiket a közös Csehov-rajongásuk fűz egymáshoz, hanem az őket körülvevő, többnyire férfiak „uralta” hétköznapi világuk is. A maga összes lelki nyomorával, az olykor fellobbanó, majd lassan kihunyó vágyakkal, érzelmekkel, vagy az időnként fel-feltámadó, „szép, értelmes élet” reményével. És persze mindeközben felismerhetően kivillan egy-egy konkrét csehovi figura körvonala, a Cseresznyéskerttől kezdve el egészen a Sirályig, vagy a Ványa bácsiig.

No, de ahhoz hogy működjön ez a Csehov-Barabás szerzői tandem, a dramaturgi-szerzői-rendezői munka mellett, kellett hozzá egyrészt egy nagyszerű tér (díszlettervező: Bartha József), amely a maga puritán, japán építkezést idéző egyszerűségével maximálisan segíti az idő- és tér váltásokat, de legfőképpen kellett hozzá néhány kiváló színész, akik életre keltik a Barabás Olga által megálmodott figurákat. Mert hát, Csehovot idézve, „olyan darabot kell írni, melyben az emberek nem azért jönnek, mennek, ebédelnek, időjárásról beszélgetnek vagy kártyáznak, mert a szerző úgy akarja, hanem mert ilyen az élet.”

Köllő Kata