A színház terének és résztvevőinek határaival való kísérletezés sejtelmes pisolyogásra késztet. Milyen csodálatos, hogy feltehetjük a kérdést: mi, mint néző akkor mozgó, élő szervei vagyunk egy előadásnak, és nem csak mint viszonyteremtő és befogadó erő vagyunk jelen? Az előadás ki-bedobál minket részvételünkből: mikor konkrétan hozzánk szólnak, mikor csak falként kezelnek. A „fali” mivoltunk jelentőséggel bír: azt az érzetet kelti bennünk, hogy ezt nem adhatjuk tovább. Nincsen ahogy elmondani, amit látunk, nincsen ahogy kifejezni, amit a kezünkbe kaptunk, emellett pedig a teljes összeomlásnál, a világvégénél is csak hallgatni tudunk.

A Rinocéroszok egy véget nem érő státuszjáték, ami miatt nehezen születnek meg őszinte emberi kapcsolatok, alig tud kitörni bármi és bárki a kimondatlan rendszerből. A szereplők beszélgetéseikben sokszor tartalom hiányában állnak, hiába pörög a dialógus, soha nem arról vitatkoznak, ami igazán lényeges, hanem apró, jelentéktelen részletekről folytatnak magasröptű eszmecserét a logika nevében.

Iskolapéldája ez annak, hogy valaki beszél, de nem mond semmit. Az embernek iszonyatos sebességgel pörög az agya, hogy kihámozza a pontos jelentéseket ebből a darabból. Bukfencezik, összehasonlít, kánkánt jár, vakarózik, és ez nem véletlen, Ionesco szándékosan hagy minket valódi megfejtések nélkül. Antihős, avagy sem Bérenge, a nyeszlett hivatalnok? Nem tudni. Annyi biztos, hogy amivel szembe kell szállnia, az a „rinoceritisz”, melynek hatására sorra hullanak el barátai, kollégái. De mi is ez a rinocéroszság? A természetesség zászlaját tűzi magára minden rinocérosszá változott karakter. Ez a „természetesség”, az állat milyenségéből kifolyólag egy romboló erőre emlékeztet, egy mindent ledózeroló, száguldó veszedelemre, amiben az emberek mégis milyen csodásan érzik magukat.

A rinocéroszság tehát ennek fényében nem egy kifejezetten pozitív létforma, inkább hordozza olyan ideológiák ízét, amelyek szabadságot ígérnek, miközben ez másokon való áttaposást jelent. Szó szerint az emberségüket hagyják el, és mi lenne értékesebb annál, minthogy megőrizzük, aminek születtünk: érző, gondolkodó, vívódó lényeknek. Végeredményben, hosszú-hosszú órákon át lehet rágódni a szálak jelentésén, hiszen egy igen gazdag filozófiai réteggel rendelkező előadásról van szó. És ajánlom is, határozottan „megnézendő” listás darabot láthattunk! Egy a biztos: rinocérosz, vagy nem rinocérosz, ha megjelenik egy hasonló vírus, én bezárkózom. Már a COVID is eléggé a frászt hozta rám.

Manţia Lilla,

a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja