Utat nyitni föld és menny között

Életünk örök várakozás, advent

Kelemen Kata a nehézségek ellenére tele van szeretettel, lendülettel, segítőkészséggel és tervekkel. Az idáig vezető út hosszú és fájdalmas volt, amelyre így tekint vissza:
– Nekem van egy nagyon-nagyon kedvenc idézetem, de nem tudom, hogy kitől származik: „Hogyha lenne egy varázspálcám, utat nyitnék a föld és menny között, hogy kedvem szerint átjárhassak a szeretteimhez. Szavak nélkül csak megölelném őket, mélyen beszívnám az érzést, és várnám a következő látogatást.” Ugye, az egész életünk egy advent, azt mondjuk, hogy mindig valamire várunk. Várjuk a holnapot, várjuk a szülinapot, a karácsonyt, Jézus Krisztus megszületését, várjuk a családtagok találkozását. Valahogy az egész életünk egy advent: az enyém is. Gyermekként úgy voltam vele, hogy akkor vajon mit fogok kapni – ugye, engem nagyszüleim neveltek –, mit hoz a Jézuska. Mindig volt valami apróság, amivel meg tudtak lepni. 2015 óta nekem a karácsony egy teljesen más ünnepet jelent. 2015-ben Jézus Krisztus születése elhozta a második kislányomat. Úgy voltunk, hogy karácsonyeste megszületett a kis Hanna. Ennél szebb ünnep, azt is mondtuk, nem lehetne. Adventben vártuk, korábban jött, februárra kellett volna érkeznie. Karácsonyra Jézus Krisztus elhozta, megszületett. Olyan hálásak voltunk, hogy nem tudtuk elmondani. Pici komplikációval bent voltunk több ideig a kórházban, Brassóba kerültünk. Na, de az sem véletlen, hogy vízkeresztkor kaptuk a kilépőt: hazamehetünk a kórházból. Az is egy csodálatos várakozás volt, a felépülés, a hazaengedés, az, hogy most már mindenki otthon. Hazavittük, betettük a fa alá, közös kép a nagyobb gyerekkel. Aztán jöttek különböző feladatok, különböző dolgok, amik megnehezítették az életet.

Amikor a sorrend felborul egy családban

– Egyévesen pici vírust összeszedtünk... Akkor aztán jöttek a különböző orvosi beavatkozások, kezelések, ami aztán oda vezetett, hogy elvesztettük őt. Betöltötte a két évet karácsonykor, és másik év februárjában elvesztettük. Na, itt aztán egy picit a hitem, nem is tudom, nem is azt mondhatom, hogy megrendült, hanem úgy, hogy különböző kérdéseket tettem fel a Jóistennek. De hálás voltam, s a mai nap már tudok beszélni róla. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kaptam ezt a két szép évet vele. Nehéz, de kaptam ez a két évet. Nehéz, amikor egy sorrend felborul a családban. Olyan megrendítő az is, amikor a szüleinket elveszítjük. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy amikor a sorrend felborul, akkor az egész családot megrázza. Azt szokták mondani, hogy az anyai szív megreped. De nem csak az anya szíve, mert ott a testvér, a család, a nagyszülők...

Egy nagyon-nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A temetést követően iszonyú csend volt, beköszöntött az igazi, mélyreható fájdalom. Naphosszat ültem az ágy szélén, és kérdéseket tettem fel magamban. Nem ettem, nem ittam, nem aludtam, lebegtem egy üres, érzelmektől megfosztott térben. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Aztán jöttek sorban az ünnepek, a névnapok, a születésnapok, az első karácsony, ami az ő születésnapja – nélküle. Nem tudtam, tortát süssek vagy a temetőbe vigyek virágot? Februárban történt, de ez nekem egy egész adventnek tűnt. Vajon mikor fogunk tudni ebből kimozdulni? Mikor tudnak ebből kilendíteni? Mikor tudok erről már valakivel úgy beszélni, hogy az ne fájdalom legyen? Ez egy tanulság: mit tudnék én ebből kihozni? Bennem mindig az fogalmazódott meg az elvesztése után, hogy a teljes életem megváltozott. Mindenféle szempontból. Azt éreztem, teljesen más ember lettem. Kaptam egy hatalmas nagy keresztet, amelyet nem tudok letenni. Amíg élek, addig viszem ezt a keresztet. Olyan szinten megváltoztatott, hogy arra törekedtem: hogyan segíthetek koraszülött babákon? Miként tudom az orvosokkal felvenni a kapcsolatot? Hogyan tudok a Semmelweis Egyetemre felvételizni? Mi módon tudok valamilyen segítő tevékenységben benne lenni? 

A Semmelweis Egyetem Pető András Karán

– 2018-ban elterveztem, hogy beiratkozom a Semmelweis Egyetem Pető András Karára. De azt mondták, hogy ezt a gyászt meg kell élni. Sikeresen felvételiztem, ám a bizottság azt mondta, nem lehetséges, mivel olyan különböző nehézségekkel élő gyerekekkel fogok találkozni, akik mozgásukban, fejlődésükben központi idegrendszer által sérültek, és én ezt nem fogom megbírni. Igen ám, de ők azt nem tudták, hogy én már találkoztam ilyen gyermekekkel Budapesten a Bethesda Gyermekkórházban. S akkor hagytam, hogy a Jóisten úgy vezessen, hogy megéljem a gyászt, majd ő eldönti, mikor tudom én ezt megtenni.

2020-ban gondoltam, hogy megpróbálom még egyszer, hogyan tudnám én ezeket a gyerekeket fejleszteni. Tudtam, hogy nehéz lesz család mellett, munka, gyermek mellett, minden mellett ezt végigvinni. Akkor végre megszületett a döntés: elsőéves hallgató lettem a Pető András Karon. Jöttek a különböző nehézségű gyerekek: mozgásukban korlátozott, beszédhibás, féloldali érintettség, négyoldalú érintettség... Találkoztam olyan felnőttekkel is, akik sclerosis multiplexben vagy Parkinsonban szenvedtek. Mindennel találkoztunk. Különböző gyakorlatokat, feladatokat kaptunk. Tudtam, hogy a Jóisten ott van velem, és azért teszi ezeket a lépcsőket elém, mert ezekkel már találkoztam.

Eltelt gyorsan az egyetemi képzés, az idén államvizsgáztam Budapesten. Tizenhatan kezdtük és hárman végeztünk Erdélyből. Olyan jó érzés volt, hogy fiatalokkal, huszonvalahány évesekkel együtt tanultunk, mintha az édesanyjuk lettünk volna. Ketten voltunk idősebbek, még volt egy nálam is korosabb hölgy Sepsiszentgyörgyről és Kézdivásárhelyről még egy osztálytársam. Jó volt a fiatalokat biztatni. Ugye más, amikor húszévesen leülsz tanulni és negyven pluszosan ott ülni. Más annak, akinek otthonról fizetik, és más, amikor a családtól, gyermek mellől el kell mozdulni, a családi kasszából fizetni, tudjuk, mit jelent. Jó érzés volt, hogy a fiatalokkal egymást átkarolva tudtunk örülni, tudtunk sírni az államvizsga előtt. Neki is fogtam Kézdivásárhelyen fejlesztéssel foglalkozni mindamellett, hogy Sepsiszentgyörgyön vagyok alkalmazott a Máltai Szeretetszolgálatnál.

Friss egyetemi végzősként. Fotó: Kelemen Kata archívumából

Kiváltság máltásnak lenni

– Most már Kézdivásárhelyen is van Máltai Szeretetszolgálat, de egy héten egyszer Sepsiszentgyörgyön vagyok. Kiváltság máltásnak lenni, oda tartozni. Bejövünk hétfő reggel, gyorsan megbeszéljük a tennivalókat. Olyan jó érzés, amikor összegyűlünk: na, akkor a te esetednél ez van. Ha te nem tudsz menni, melyikünk megy? Mit tudunk segíteni? Közösségi napokat hívunk össze a Máltánál minden két hétben, csütörtökön. Összeszedjük az időseket a máltás autóval, elvisszük egy X. helyre. Különböző foglalkozásokat, kézműves-tevékenységeket tartunk. Annyira jó érzés, hogy az időseket ki lehet mozdítani. Összegyűjtjük őket, egymással is kommunikálnak, nincsenek otthon egyedül. Ilyenkor, karácsony előtt nagyon nehéz periódus az időseknek. A közösségi napon megbeszéljük, hogy mi történt az elmúlt két hétben. Már tudják előre, jelzik, mikor kell gyógyszert íratni. Születésnapon egymást felhívjuk, felköszöntjük. Ez olyan jó érzés, amikor tudjuk, hogy vagyunk egymásnak. Ő is tudja, hogy bármi van, fordulhat hozzám bizalommal. S mi is úgy vagyunk a Máltában, jó, hogy egymásra mindig számíthatunk kollégákul, a főnökségről nem is beszélve, a Máltai Szeretetszolgálat vezetőiről, Dénes Mihályról és Székely Róbertről. 

Kézdivásárhelyen kijárok idősekhez, gyógyszeríratást, bevásárlást, segítő lelki beszélgetést végzek, mindent, ami kell. Például most adventi koszorút készítettünk, csoportosan összegyűltünk. Azt látjuk, hogy egyre több idős él magára hagyva, itthon vannak hagyva. Sőt, olyan is egyre több, aki nem tud kijárni. Nehéz a gyógyszeríratás. A fiataloknak muszáj a megélhetés miatt elvándorolniuk külföldre. A szülő pedig, ugye, megöregszik. Először azt érzik, hogy csak a gyógyszeríratás szükséges, aztán nem járnak ki, magukra maradnak. A takarítás nehéz, a bevásárlás nehéz, szóval minden-minden... Na, ebben segítünk mi Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is. A Máltai Szeretetszolgálat ebben segít időseknek, rászorulóknak, magukra maradottaknak. De nem csak időseknek. Vannak fiatalok is, akik mozgásukban korlátozottak. Őket elkísérjük bevásárolni. Van olyan is, aki egyedül él otthon, neki felolvasni kell, vagy egy közös könyvről beszélni. Ugye, ezek óriási dolgok.

Isten mindig fogta a kezem

– Az egész életem egy nehéz folyamat volt. Tudom, hogy amit elértem, amin én keresztülmentem, a Jóisten mindig ott volt és mindig megfogta a kezem. Államvizsga előtt kimentem a temetőbe, megbeszéltük Hannával: „Most anya elmegy, és meglátod, hogy hozom az oklevelet, és itt lesz.” Hazajöttem, megcsináltam, utána kimentem a temetőbe, s mondtam: „Itt van, kész, megcsináltuk. Ezt hárman csináltuk.” Mert ott volt a Jóisten és mondta: „Van benned annyi erő.” Az emberek mindig azt mondják, hogy annyi feladatot vagy annyi nehézséget kapunk, amennyit elbírunk. Néha többet kapunk, s azt mondjuk: „Jaj, Uram, én ezt nem bírom, én ezt nem tudom megcsinálni.” Megtorpanunk. Bennem is volt ilyen megtorpanás nem is egyszer. Átgondoltam, mély levegőt vettem. Dehogyisnem! Meg tudom csinálni! Miért ne tudnám? 

2018 óta, amióta Hanna elment, minden évben megszervezem nyaranta a zarándoklatot Medjugorjéba. A pár nap alatt olyan jó csapat alakult ki, hogy azóta is több zárt csoport és találkozások vannak.

Van bennem két szó, ami nagyon fontos: a szeretet és a segíteni akarás. S ha van bennem szeretet, akkor kell hogy legyen hitem, merthogy szeretetből teszem. Ha a szeretet vezet, akkor tudok segíteni. Ha nincs bennem szeretet, akkor nem tudok segíteni. S a Jóisten mit mond nekünk? Szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat! Ha saját magamat nem fogadom el, nem szeretem, akkor hogyan fogok segíteni embertársaimon? Annyi mindenen el lehetne gondolkodni, hogy mi is a szeretet...

Szeretetiskola Egyesület

– A Szeretetiskola is hozzám tartozik, én vagyok az elnöke. Ez is nagy megpróbáltatáson ment keresztül. 2020-ban, a járványos időszakban, amikor nem lehetett kijönni, nem lehetett tenni-venni, gondolkodtunk, mit csináljunk, hogy a gyerekeknek és a szülőknek valahogy segítsünk. Hogyan tudunk segíteni zárt ajtók mögött? Mert a szülőnek, ugye, valahogy dolgozni kellett, iskolába nem tudtak menni a gyerekek… S akkor összegyűltünk egy zárt helyen, ahová a szülő betette a gyereket, ételt főztünk, ételt biztosítottunk. Anya reggel betette, délután elvette, mindenki a saját gépén, saját telefonján bekapcsolódott – ez olyan szépen működött... De féltünk, nehogy valaki feljelentsen. Akkor megszületett a döntés, hogy gyorsan egy egyesületet létre kell hozni. Így született meg a Szeretetiskola, amelyben szeretettel fogjuk meg egymás kezét, szeretettel öleljük meg egymást. Csak szeretettel tudunk összegyűlni. Ez az egyesület neve: Kézdivásárhelyi Szeretetiskola Egyesület, ahova most már 27 gyerek tartozik. Nemcsak Kézdivásárhelyen, hanem falvakra is kijárunk. Például Bélafalvára, Csernátonba, Polyánba. Akkor is az fogalmazódott meg, hogy mit lehet tenni, hogyan segítsünk.

Úgy került a Szeretiskola a Máltához, hogy egyszer kértünk segítséget, a kézdivásárhelyi Szereretiskolában van ennyi és ennyi gyerek, és a Máltai Szeretetszolgálat nem tudna-e segíteni cipősdoboz-akcióval karácsonyra. Szó nélkül jött a segítség, el is hozták Kézdivásárhelyre, átadtuk, közös fotót készítettünk. S akkor meghirdettek egy állást Szentgyörgyön. Mondtam, hogy én jövök, nekem ezt kell csinálnom. Amikor megkérdezték, hogy miért szeretném ezt az állást, azt válaszoltam: én segíteni akarok. A Máltánál is segítség, a Szereretiskolánál is segítség, a fejlesztésben is segítség.

A gyerekekkel mindig valami kézműves-tevékenységet hajtunk végre, amivel meglepjük a szülőket, nagyszülőket anyák napjára, karácsonyra. Így jött az ötlet, hogy karácsonyra gyertyát öntsünk szeretteinknek, tanárainknak, jótevőinknek, mindenkinek, aki segített nekünk az egyesületnél. Arra is volt már példa, hogy egy nem beszélő kisfiú kezébe adtuk.

Egyre ügyesebb a kézilabdacsapat. Fotó: Kelemen Kata archívumából

Szeretettel tenni a jót

– Amikor kimegyek egy családhoz, azon gondolkodom, most mit tudok tenni, hogyan tudom megkönnyíteni a helyzetet. Akár máltásként megyek, akár a Szeretetiskolától megyek ki Kézdiről, mindig az van bennem: na, most ebből mit tudok kihozni, hogy jobbá tegyem? Élelmiszercsomagot most is gyűjtött a Máltai Szeretetszolgálat Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen is, s ha jól tudom, Csíkszeredában. Mindig kapunk segítséget, hogy a rászoruló családoknak, a nélkülöző időseknek segíteni tudjunk. Jön egy telefonhívás: „Holnap ki tetszik-e tudni venni a gyógyszeremet?” Ott vagyok a városban, mit tegyek? Biciklire vagy autóba ülök. Nincs távolság a városban. Hogyne venném ki, amikor nem tud kimenni, nem tud érvényesülni. Olyan jó érzés, amikor tudom, hogy tettem valami jót aznap. S nemcsak az adventben, hanem egész évben jót tenni. És szeretettel tenni a jót. Ezt nem tudom elmondani, hogy milyen érzés. Ez hihetetlen...

Azt látom az emberekben, hogy karácsony közeledtével mindenki valamit szeretne tenni, valamit adományozni. Látom itt-ott meghirdetve: ezt szeretném odaadni rászoruló családnak. De miért nem tudunk vajon egész évben ilyenek lenni? Miért kell nekünk ahhoz egy ilyen adventi időszak, egy beteljesülést várni, Jézus Krisztus születését várni? Ugye, ott vagyunk, karácsonykor Jézus Krisztus megszületik, és ez a varázs olyan hamar elmúlik bennünk, emberekben. Miért kell nekünk másik év decemberéig várni, hogy jók legyünk? Miért nem tudjuk egész évben egymás kezét szeretettel megfogni? Szeretettel viselkedni az utcán, a járdán, az üzletben. Nem egymást lenézve, félretaszigálva. Azt látom, hogy minden fel van gyorsulva, rohanunk, minden gépesítve van, nincs a családoknak idejük egymásra. A robotporszívó, a mosógép megy, minden megy, és ott vagyunk, hogy nincs idő felhívni a nagyszülőt, a szomszédhoz bekopogni, hogy vajon él-e. Most valamire van-e szüksége, mert megyek üzletbe. Ráfogunk mindent a rohanásra, de mindent mi csinálunk. Mindenki a saját élete kovácsa. De ha én nem vagyok jó, akkor hogyan várom el a másiktól, hogy legyen jó? Hogyha nem vagyok egy példa, akkor mit várok el a fiatalabb generációtól?

A kézilabdacsapat: együttműködő közösség

– Én valamikor a válogatott csapat tagjaként Szász Csaba tanár úrnak köszönhetően Kézdivásárhelyen végigkézilabdáztam a fiatalságomat. A tanár úr elment nyugdíjba, és többen kérdezték: nincs kézilabda Kézdin? Mit tegyünk? Elterveztem, hogy lesz egy kézilabdacsapat Kézdivásárhelyen. Meghirdettük iskolákban és a közösségi oldalakon, megvolt a korosztály: nulladiktól negyedik osztályig. Annyira örvendtem, amikor jöttek a jelentkezések. Idén februárban, amikor elkezdtük, jöttek utánam, mint a kis récék, vagy mint amikor a kotló összegyűjti a csibéket. Ha a terem egyik felébe mentem, jöttek utánam. Mentem a másik oldalára valamit mutatni, jöttek utánam... Először meg kellett tanulni a csapat- és teremszabályokat. Olyan édesek, ügyesek, megpróbálok mindent kihozni belőlük. Rengeteg munka van benne, sok edzés kell, de tudom, hogy együtt erre is képesek vagyunk.

Most ott tartunk, hogy közel negyven gyerek van, kétfelé kellett őket választani. A szülőknek, a csapatnak köszönhetően van saját mezük, a szülők dobják össze a pénzt a terembérlésre. Már szervezem nekik folyamatosan: havonta egyszer-kétszer tudunk barátságos mérkőzést játszani.

El merem mondani, hogy ez az, amit szeretek. Ebben is a szeretet munkál, a város gyerekeiért. Ezért nincs fizetés, önzetlenül csinálom, mert szeretem. A körülöttünk lévő falvakból is behozzák a gyermekeket. Kialakult egy közösség. A szülőknek is egy közösség, csapatmunka. Egy héten kétszer a nagyoknak, egy héten kétszer van edzés a kicsiknek. Játszottunk már a Sepsi-SIC-kel, Gyergyószárheggyel Kézdivásárhelyen. Rengeteget fejlődtek. Mindig mondom nekik, hogy egyedül a csapatban nem fognak boldogulni. Ahogy az életben sem. A család is csapatmunka. Az osztályközösség is csapatmunka. Így született a kézilabdacsapat. Imádom őket. Amikor hallom ezt a hangos ricsajt, ezt a gyermekkacagást. Amikor jött a Mikulás, mindenki névre szóló mezszámmal kapta meg a kis ajándékot. Hatalmas öröm. Ezt is szeretem. A segítségnyújtás, a szeretet benne van.

Mindig kérdezik az emberek, honnan van ez az erő. Mit nem vállalsz még be? Mindig azt mondom, saját magamon csodálkozom. Őszintén. Csodálkozom, hogy a Jóisten hogyan ad erőt idősekkel, koraszülöttekkel, rászorulókkal foglalkozni, és még ott a kézilabdacsapat is. De ad erőt. Mindennap ad erőt: ma ez egy különleges feladat; ma ezt szeretném, ma ezt megcsináljuk. Bízom benne, hogy ezután is így lesz, velünk lesz.