Sőt, Reagan elnöksége alatt pont hasonló jellegű katonai beavatkozásokra került sor, mint most: 1983 októberében az USA megtámadta Grenadát (ez a venezuelai párhuzam). Az Operation Urgent Fury (Sürgős Düh hadművelet) keretében kb. 7000 amerikai katona szállta meg a kis karibi szigetországot, miután Grenadában marxista puccsot hajtottak végre és kivégezték a helyi miniszterelnököt. Az USA attól tartott, hogy a sziget „második Kubává” válik, és szovjet támaszpont lesz. Az amerikai erők végül néhány nap leforgása alatt leváltották a katonai juntát, és új, USA-barát kormányt segítettek hatalomra.

1986 áprilisában az USA Líbiát bombázta Reagan parancsára, válaszcsapásként egy nyugat-berlini diszkó felrobbantására, ahol amerikai katonák haltak meg, és a merénylet mögött a hírszerzés szerint Líbia állhatott. A célpontok között volt Moammer Kadhafi líbiai vezető rezidenciája is. Kadhafi túlélte, de a támadás elszigeteltebbé tette a rendszerét egy időre (párhuzamok a tavalyi, Irán elleni támadással).

Szóval, ez az egyik érdekesség számomra. A másik az orosz reakció. Merthogy két év leforgása alatt Venezuela a negyedik szoros orosz szövetséges, amelyet támadás ér (ebből kétszer amerikai támadás), és semmit nem tudnak tenni ellene, cserben hagyva szövetségeseiket a korábbi ígéretek ellenére. Örményország (2023-as karabahi háború), Szíria (az Aszad-rezsim bukása, 2024 decembere), és Irán lebombázása (2025 júniusa) után Ve­nezuelával folytatódik a sor. Pedig ahogy Iránnal is, Venezuela és Oroszország között szoros stratégiai partnerség áll fenn. Venezuela Oroszország egyik legfontosabb támaszpontja a nyugati féltekén, míg Oroszország Venezuela számára a rezsim túlélésének egyik záloga a nyugati szankciók közepette. A felek között számos, jogilag kötelező érvényű megállapodás létezik. Alig egy évvel ezelőtt, 2025 májusában például egy átfogó Stratégiai Partnerségi és Együttműködési Szerződést kötöttek, amely kiterjedt a politika, a gazdaság és a védelem területére, és Oroszország az elmúlt években a kommunikációjában többször is „teljes támogatásáról” biztosította Venezuelát külső (főként amerikai) katonai fenyegetés esetén. 

Közben több óra után megjött az első hivatalos orosz reakció is. „Az Egyesült Államok fegyveres agresszió­ja Venezuela ellen mély aggodalmat és elítélést vált ki” – kommentálta az orosz külügyminisztérium. Az orosz külügy megjegyezte, a venezuelai helyzetben fontos megakadályozni az eszkalációt és párbeszéd útján megoldást találni. Lefordítom: elítéljük, béke kell, de nem fogunk beavatkozni. Caracas magára maradt. 

Anton Bendarzsevszkij

(A szerző biztonságpolitikai elemző, a posztszovjet térség szakértője, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója)