László Zsuzsa
Nem egy alkalommal eljátszadoztam a gondolattal, amikor úgymond megfutott agyú emberrel találkoztam, hogy ki a zavart(abb) elméjű, ki hogyan látja a másikat és egyáltalán mindent is. Milyen film pöröghet az általunk bolondnak tartott ember fejében, mit gondolhat, hogyan érzi magát a maga különös világában? Mi nevethetünk rajta, sajnálhatjuk, de nem elképzelhető, hogy ő igenis rendben van abban a belső világban?
Hogy nem minden eset egyforma, az biztos, de az sem biztos, hogy mindenki szánalomra méltó. Szemszög kérdése, talán. Nem akarok hosszabb eszmefuttatásba kezdeni, igazából a gyermekemmel való beszélgetés indította el bennem megint ezt a játszadozást, de nem fogok most mélyebbre menni. Gyermekem elsőéves orvostanhallgató (nem dicsekedni akarok, de azért büszke vagyok, na), és be szokott számolni az élményeiről. Természetesen diszkréten teszi, nem locsog mindenkinek összevissza, de nekem szokott mesélni, és bízik az én diszkréciómban is. Nemrég a pszichiátrián vezették körbe őket, és biza volt ott látnivaló. És mivel a diszkréciót emlegettem, nem fogom részletezni, hogy milyen esetekkel találkozott. Abban az épületben én is rendszeresen megfordultam, na jó, nem páciensként.
Egyetemi éveim alatt (bocsánat, akkor még színművészeti főiskola volt) heti egy alkalommal katonai kiképzésre jártunk, együtt az orvosis lányokkal. Az igen „értelmes, fontos” elméleti órákat az orvosi egyetem szomszédságában, a pszichiátria épületében tartották. Most, így visszaemlékezve, kicsit sem abszurd, ugye, hogy ennek az őrültségnek pont ott találtak helyet? Többórás ottlétünk alatt az udvaron, a folyósokon mi is láttunk ezt meg azt. Az orvostanhallgatóknak nem volt újdonság, nekünk, színésztanoncoknak viszont megfizethetetlen helyzet- és karaktertanulmány a későbbiekre nézve. Mai napig tisztán emlékszem pár arcra, mozdulatra, elhangzott mondatra. Egy idő után már ismerősökként üdvözöltük egymást, kivel hogyan…
Most a gyermek fordult meg ott, gondolom, nem utoljára. De legalább az ő ott töltött idejének több értelme van, mint valamikor az enyémnek. A fent említett tapasztalatokon kívül én csak egy katonakönyvvel büszkélkedhetek, aminek azóta is rengeteg hasznát vettem…
Hogy miért futott meg most az én agyam ebben a történetben, máris mondom. Amikor dolguk végeztével lányom és társai kilépnek az udvarra, mit látnak? Egy macska kerget dühödten egy megrémült kutyát. Pont olyan „bolondság” ez, mint az Arisztokrata macskákban a macskát kergető egér. De azon az erdő alatti szép udvaron történtek már jobb dolgok is. Több ízben medve sétálgatott arrafelé. Na már most, az általunk lesajnált „bolondok” mit gondolhatnak, amikor ilyet látnak? Hogy tényleg megbolondultak, vagy nekik az ilyesmi igazából fel sem tűnik? Lehet, hogy csak nekünk furcsa, ami az ő számukra kicsit sem az? Akkor meg kinek jobb? Tudom, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de azért eljátszadozom mégis a gondolattal.
És visszatérve arra, hogy némelyik zavarodott elme miként is éli meg a zavarodottságát, a lányom mesélte történetek nem tűntek szomorúnak, bár tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Talán mert ők másképp élnek meg mindent abban a különös, belső világukban. Hogy velünk mi a helyzet, az más kérdés…
Fotó: Pixabay.com
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
