„Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget.”
(Carl Gustav Jung)
Végül már csak a hangok maradtak, és a szagok. A mindent betöltő bűz, ami nem hagyta az embert mélyet lélegezni. A ropogó gerendákból áradó avasodó halolaj szagát s a mosdatlan testekét a fenyőgyanta átható illata csak erősebbé fokozta, s ezt még elviselhetetlenebbé tette az állandó ürülék- és húgyszag.
Az elején még szinte észre sem vette, ahogy a fény egyre inkább meghátrál, s helyét lopakodva fokozatosan átveszi az egyre növekvő sötétség. A karnyújtásnyira előtte, mozdulatlanságba dermedt gerendafal napról napra egyre sötétedett. Azt nézte már nagyon régóta éjjel-nappal, aztán egyszer csak már azt sem látta. A szürkehályog nem engedte be többé a fényt a szemébe, csak a barátságtalan, idegen sötétség ölelte körül didergő lényét. De a gerendafal képe beleégett a retinájába, az agyába, az elméjébe… beleégett a lelkébe. Azt látta mindig, valótlan kontraszttal – vakult szemeivel.
A régebbiek azt suttogták, hogy valamiféle pap lehetett, de hogy miként került közéjük, rablók, gyilkosok közé, azt senki sem tudta. A nevét sem tudták, így hát csak úgy hívták: a Pap. Ő meg a saját sötétsége kínjainak szorításában rá-rázendített egy-egy zsoltárra, s énekelt, ahogy a torkán kifért, sokszor órákon át. Az elején próbálták elhallgattatni, de ő még csak hangosabb lett. Aztán már csak legyintettek: „bolond az öreg”.
Amikor álmában először meglátta az angyalt, rettenetesen megijedt. „Hát eljött az időm!” – zokogott fel hangosan. S már érkezett is a nyakleves, s a könyék a bordái közé, hogy „kussolj, vén bolond!”. És azután az angyal mindig eljött álmában. Sötét volt, feminin és gyönyörűen csillogott a negatív fényben. Az öreg azután minden nap már alig várta, hogy elaludjon. Számára a sötét angyal, a vele töltött idő volt a valóság. A többi értelmét vesztette…
– Csodálatos vagy, és gyönyörű szép! – mondta neki egyszer.
Az angyal halkan válaszolt: – Ti sajnos nem látjátok magatokat. Pedig a lelketek fénye a Teremtő legszebbike. Fogalmatok sincs, milyen csodálatosak vagytok, s csak sötétségben tapogatóztok eszeveszett önzésbe ragadva.
Beszélgetéseik rendszerint heveny zokogást váltottak ki az öregben, s máris érkezett a nyakleves meg a könyék. És kérte az öreg az angyalt, sokszor kérte, hogy vigye el, váltsa meg a kínjaitól. De mindig csak az volt a válasz, hogy nincs még itt az ideje. S teltek a napok, a hullámok kitartóan döngették a hajó gerendáit, az ürülékes vödrök is kitartóan áradoztak, s zengett a zsoltár a vénember rekedt hangján. Éjszaka pedig: angyal, hangos zokogás, majd a könyék és nyakleves.
Aztán egy este valahogy más lett minden. Szinte eufóriában aludt el, s mikor az angyal a kezét nyújtotta, ő örömmel ragadta meg, s midőn átölelte a fény, álmában hangosan felnevetett.
Jött is a könyék, minek hatására a Pap élettelenül fordult le a gyalulatlan fapadról. Tágra nyílt szemeinek gyöngyházszínű pupilláin megcsillant a gerendára akasztott viharlámpa fénye. Arcáról túlvilági öröm sugárzott.
Testét a tengerbe vetették, nem volt ideje semmiféle szertartásnak.
A Hentes pedig csak bámulta a mellette megüresedett padot, s szinte önkéntelenül dúdolni kezdte az egyik oly sokat hallott egyházi éneket. Egyre többen bekapcsolódtak, aztán egyszer csak ott énekelt az egész lator bagázs, önfeledten, szinte önkívületi állapotban zengték a dallamot, amit a Paptól hallottak nap mint nap. Arcuk, egész lényük felfénylett, elöntötte szívüket valami rég nem érzett boldogság, ami pár percre megszabadította őket láncaiktól, bűneiktől, kínjaiktól.
Aztán elhalkult az ének és a sötétség újra mohón rájuk telepedett. Elnyelte őket, a lelkükre fonódott, bemászott a tudatuk alá, s újra sötétre festett mindent.
– Ő vak volt, de többet látott mindannyiunknál… – morogta csak úgy maga elé a Hentes, majd hatalmasat köpött a tenyerébe, s megragadta a súlyos evezőt.
(Az 1674-es pozsonyi per az ellenreformáció egyik kiemelkedő mozzanata volt, amely később csak gályarabperként híresült el. A Pozsonyba szóló idézésre közel háromszáz lelkész és iskolamester ment el. A halálos ítélet alól a hivatásukról való lemondással, katolizálással vagy száműzetéssel lehetett megmenekülni. Közülük 1675-ben harminckét főt adtak el gályarabságra Olaszországba.)
Kisgyörgy Benjámin
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
