A három kutya közül kettő a sövény tövében feküdt, békésen, nem zavartatva magukat és nem zavarva másokat sem. Az elmenő gyalogosokat épp csak szemükkel követték, láthatóan nem féltek az emberektől, egyértelművé téve: szokva vannak a jövés-menéshez, az a városon zajló élethez. Ezt az állatokat valamelyest ismerő ember úgy fordítja le magának: nem kóbor, hanem igenis gazdás kutyák, épp csak elcsatangoltak, talán valaki keresi is őket. Más jelek viszont  – az ebek formája, hogy ketten vannak, de nem foglalkoznak egymással – ugyanakkor arra utaltak, ha gazdás kutyák is, nem udvaron tartott, az utcára csak pórázon sétáltatva kijáró házi kedvencek. Mindez talán gondolkodóba is ejtette volna a bámészt – ha nincs ott a harmadik kutya. Ez ugyanis a sövény másik oldalán bújt meg, és időnként egy-egy elsuhanó autó után vetette magát. Hogy milyen rendszer szerint választotta ki magának a megugatandó-megtámadandó járműveket, arra háromnegyed órás szemlélődés után sem jöttem rá: hogy nem színük szerint, az biztos, állítólag az állatok csak fekete-fehérben látják a világot, bár egyes vizsgálatok kimutatták, a kutyák és a macskák is ugyanúgy látnak, mint az emberi piros-zöld színvakok; nem is formájuk vagy méretük szerint, hiszen némely személyautót célba vett, másokat nem, hasonlóképp az áruszállító kisbuszokkal vagy a tehergépkocsikkal is; és talán a fáradtság sem motiválhatta időnkénti fellángolását, volt úgy, hogy egymás után két-három elzúgó autót is lerohant, aztán percekig egyet sem. Talán az egyes járművek hangja ingerelhette, lévén, hogy hallásuk sokkal érzékenyebb az emberénél. Az ilyesféle gondolatok általában jól le tudják kötni az embert, elterelve a figyelmet a lényegről: arról, hogy ez a rőt bundájú kutya bizony nagyon veszélyes. Nem a járókelőkre, az emberekre rá sem hederített, még a kutyáját sétáltató hölgyet is érdeklődés nélkül figyelte, hanem a járműforgalomra: a sofőrök ugyanis többféleképp reagálnak, amikor a pillanat törtrésze alatt tudatosul bennük, a semmiből egy kutya fog autójuk elé kerülni. Van, aki hirtelen fékez, más félrekapja a kormányt, megint más a dudát nyomja meg, és olyan is akad, aki semmit nem tesz. Bármilyen típusú reakció viszont balesetet okozhat – hogy akkor és ott nem történt ilyen, az talán annak köszönhető, hogy abban a délelőtti órában viszonylag gyér az autóforgalom.

Amikor az ember valami konkrét dologra vár, nagyon lassan telik az idő. Nem, nem baleset bekövetkeztére készültem készenlétbe helyezett fényképezőgéppel, hanem egy bizonyos jármű és az azt kiszolgáló személyzet megjelenésére. Helyettük fiatal férfi és asszonya jelent meg, mindkettejük nyakában egy-egy kisgyerekkel, kezükben szatyrokkal és zacskókkal. Ráérősen baktattak fel a hegyen, amikor a kutyák közelébe értek, az addig a sövény árnyékába bújt kettő boldog farkcsóválással állt fel, az autókat üldöző is abbahagyta addigi tevékenységét, szintén farkcsóválva csatlakozott társaihoz. A férfi valamit odaszólt a kutyáknak, aztán már együtt mentek tovább, az emberek a járdán, a rőt bundájú hol az utca innenső, hol a túlsó oldalán, a pihenő kettőből egyik gazdái nyomában, másik, három lábon bicegve, tőlük kissé elmaradva. Hamarosan eltűntek az utca kanyarulatában, én, még kicsit ácsorogva ott, tovább görgettem azt a gondolatot, mely immár háromnegyed órája az egy helyben való topogásra késztetett. Azt ugyanis, hogy vannak jelenségek, melyek, bár sehogyan sem illenek bele az általunk vágyott életképbe, megváltoztathatatlanok.

Azt hiszem – ha már a nagy dolgokkal szemben úgyis tehetetlenek vagyunk –, a hétköznapi apró-cseprőségek megmásíthatatlansága tudja legjobban elkeseríteni az embert.

A szerző felvétele