Beszélgetés Kolumbán Vilmos Józseffel, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévelVissza a Szentíráshoz

– A kezdeti nyilatkozatokból, közleményekből nem derült ki egyértelműen: az Erdélyi Református Egyházkerület jelezte abbéli szándékát, hogy felülvizsgálja a világszövetséghez való tartozását, vagy a Magyar Református Egyház részeként csatlakozott az állásponthoz? Alapvetően mi zajlik, mióta, és mi az oka annak, hogy idáig vezettek nézetkülönbségek?
– Mindenekelőtt el kell oszlatnom egy sajnálatos félreértést. Az első, még január 31-i híradások arról szóltak, hogy az erdélyi kerület akar kilépni, ami kommunikációs baki volt. Az M1 hírcsatornán megjelent rövid interjúban én sem voltam kellően figyelmes, a riporter sem. Nem az Erdélyi Református Egyházkerület saját álláspontjáról volt szó, hanem a tíz egyházkerület közös álláspontjáról. Egy nappal később tisztáztuk: az anyaországi, illetve a szomszédos országok magyar reformátusait tömörítő Kárpát-medencei magyar református egyházról van szó… A folyamat megértéséhez jócskán vissza kell menni az időben. A mai világszervezet jogelődje 1875-ben alakult, és a presbiteriánus rendszerű református egyházakat tömörítette. Jóval később nevet változtatott, illetve bővült, 1970-ben jött létre a Református Egyházak Világszövetsége, ez alakult át 2010-ben a Református Egyházak Világközösségévé. A nemzetközi intézmény célkitűzése, küldetése azonban változatlan maradt: egyrészt tömöríteni, egyesíteni a világ reformátusait, hitvallási kérdésekben megtalálni a konszenzust, illetve közös cselekvési tervet felállítani, végrehajtani.

– Ez még a boldog egyetértés kora, de mikorra és mire tehető az immár szakadással fenyegető nézetkülönbségek kialakulása?
– Ennek felgöngyölítésére is leg­alább 2004-ig kell visszamenni. Akkor rendezték az akkor még világszövetségnek hívott szervezet nagygyűlését Ghánában, ahol megszületett az Accrai Hitvallás. A magyar képviselők már akkor jelezték, hogy a dokumentumot nem kellene hitvallásnak nevezni, hiszen semmiféle formai vagy tartalmi kérdésben nem tekinthető hitvallásnak, sokkal inkább politikai állásfoglalásnak, politikai cselekvési tervnek. Akkor még nem jutottak el addig a szintig, hogy a magyar református egyházak ennyire nyíltan és egyértelműen beszéljenek a kérdésről, inkább formális ügynek volt tekinthető. Így jutunk el 2025 októberéig, amikor a thaiföldi Chiang Maiban rendezték azt a kilencnapos nagygyűlést, amelynek előkészítő anyagai már igencsak elgondolkodtatták a magyar reformátusokat. Az ideológiai különbség ugyanis oly mértékűvé vált, hogy felmerült annak a lehetősége: ha nem tudunk megegyezni, akár fel is függesztjük a tagságunkat, vagy kilépünk. Ezek az előkészítő anyagok már csak nyomokban tartalmaznak reformátori teológiát, ugyanakkor számunkra elfogadhatatlan fogalmakat kezdtek használni. A református egyház szóhasználatába, egyáltalán a világképébe nem férhet bele a nőt „szülőképes” vagy „szülő testnek” nevezni. Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a teremtési rend alapján beszéljünk a nemiségről, férfiról és nőről. De hasonló megítélés alá esnek bioetikai kapcsolatok, szociáletikai kérdések, mint például a házasság kérdése vagy a genderkérdés. Olyan felhívásokat tartalmaz ez a munkaanyag, hogy tartsunk bűnbánatot az LMBTQ kérdésében, vagy biztosítsunk helyet az egyház vezetésében az ehhez a közösséghez tartozó embereknek. Utasítsuk el vagy tartsunk bűnbánatot a gyarmatosítás kérdésében. A történelmi Magyarország vagy akár Románia esetében sem beszélhetünk gyarmatosításról, tőlünk kulturálisan, civilizációs értelemben távol eső, idegen kérdés, a kelet-közép-európai embereket ez soha nem érintette. Számunkra az is érthetetlen, hogy harcoljunk a fehér felsőbbrendűség ellen. Önmagában lehet égető kérdés a világ bizonyos részein, de a globális reformátusságnak aligha ez ma a legégetőbb problémája.

– A REV részéről – legalábbis kívülálló számára úgy tűnik – mai globalista retorika hangzik el, legfeljebb némileg idomítva a református fogalmi rendszerekhez és szóhasználathoz. Önök is felfedeztek hasonló átfedéseket?
– Az emlegetett munkaanyag egyértelműen egyfajta progresszív politikai aktivizmus jegyében született. A nagy egyházak mintha elfelejtették volna, mi az egyház küldetése: a Szentírás alapján működő hitvallásos gondolkodás, úgy gondolom, mindez külső nyomásra, illetve belső erodálódásra egyaránt visszavezethető. A nagy európai államok ezeréves múltra tekintenek vissza, alkotmányozási alapjuk – ahogy a Magyar Királyság esetében is – mindig a Szentírás, a Biblia volt. Ugyanazok jelennek meg erkölcsi, politikai értékként, az embertől emberig tartó kapcsolatokban, hasonló szentírási eszmények, nyilván politikai nyelvre lefordítva. Az elmúlt tíz esztendő történései ezt a kulturális örökséget, amit politikai nyelven akár zsidókereszténységnek vagy judeokereszténységnek neveznek, el kívánják felejteni, vagy akár el is felejtették már. Ezek az értékek már hivatkozási alapként sem jelennek meg a különböző országok alapeszméjében, ami megszülte az eszme gyakorlati dolgait is, mint például a történelem eltörlésére irányuló kísérletek, amikor 21. századi szemmel akarják értelmezni az évszázadokkal korábbi eseményeket. Az én teológiai hallgató koromban nem volt kérdés, hogy a közös alap a Szentírás, a reformátusok esetében a Heidelbergi Káté, illetve a Második Helvét Hitvallás. Nyilvánosan ugyan soha senki nem mondta ki, de a mai konferenciákon már gyakran elhangzik, hogy a hitvallások önmagukban szépek és jók, de több száz éves szövegek, nem a mai ember gondolkodását tükrözik, és nem is határozhatják meg azt. Számunkra azonban ezek nem történelmi relikviák, a Szentírás, illetve a hitvallás az a zsinórmérce, amihez önmagunkat viszonyítjuk. Mára eljutottunk odáig, hogy alig van olyan közös témánk, amelyről teljes egyetértésben tudnánk beszélni. A holland reformátusok például értetlenséggel állnak az előtt, hogy az erdélyi magyar reformátusok ragaszkodnak a magyarságukhoz és a magyar anyanyelvükhöz. Sűrűn kérdeznek vissza értetlenséggel: ennyi év után miért nem beszélünk románul?

– A 90-es évek mégis arról szóltak mifelénk, hogy egymás után érkeztek – elsősorban Hollandiából – a segélyszállító kamionok. Akkor úgy tűnt, hogy az Atlanti-óceántól Sepsiszentgyörgyig egymásra talált a református közösség. Az álláspontok mégis távolodtak egymástól. Van erre magyarázat?
– Mindenekelőtt mondjuk ki, hogy egyszerűen felbecsülhetetlen, amit a nyugati testvéregyházaktól kaptunk, és ezt az erdélyi magyarságnak soha nem szabad elfelejtenie. Önzetlen támogatásukkal, segítségükkel lehetett templomokat, épületeket megjavítani, amelyekhez a kommunizmus alatt nem lehetett hozzányúlni. Szociális és iskolai programokat indítottak, öregotthonokat támogattak, élelmiszerrel, gyógyszerrel látták el a hazaiakat. Olyan mértékű segítség volt, ami nemcsak hálára kötelez bennünket, hanem felelősségre is. Ezek a kapcsolatok azonban nem ’90-ben kezdődtek, több száz évesek, több ezer erdélyi diák tanult az évszázadok alatt a német, holland, svájci egyetemeken. A jelenlegi különbségek sem csak most alakultak ki, több alkalommal is más-más irányba haladt a holland, illetve a hazai reformátusság. A történelem azonban mindig úgy hozta, hogy egy idő után visszarendeződtek a kapcsolatok. Ha bármelyik egyház vagy keresztény csoport, esetleg egy egész ország elindul egy nem biblikus irányba, onnan általában lefelé tart az út. Akkor válik újra aktívvá, pezsgővé az egyházi élet, amikor az egyház visszatalál az evangéliumhoz, Krisztus evangéliumát tekinti kiin­dulási pontnak.

– Van visszaút a jelenlegi hullámvölgyből? Illetve milyen következményekkel járna a magyar reformátusok számára egy esetleges végleges szakítás?
– Minden konfliktus, másképp gondolkodás megoldása vagy a megoldásra való törekvés alapja, hogy a felek üljenek le és tárgyalják meg a kritikus problémákat. A Kárpát-medencei magyar reformátusság esetében is ez a szándék. Azért is született meg a levél, amelyben jeleztük, hogy nagyon sok mindenben nem tudunk egyetérteni, ugyanakkor kértük, hogy tudjunk leülni a REV elnökségével végigbeszélni a vitatott kérdéseket. Ha ez nem vezet eredményhez, a gondolkodásbeli és világlátásbeli különbségekről kiderül, hogy nem lehet közelebbi álláspontra jutni, akkor elgondolkodunk a világszervezeti tagságunk felfüggesztésén, adott esetben akár a kilépésen is. Ez azonban nem jelent sem elszigetelődést, sem a külföldi kapcsolatok teljes befagyasztását. Nekünk több száz éves, ma is élő kapcsolataink vannak, jóval korábbiak, mint maga a Református Egyházak Világközössége. Közel érzünk magunkhoz egyes, nagyon hitvallásosan és biblikusan gondolkodó holland református egyházakat, a Koreai Református Egyházat is, mely sikertörténetnek bizonyult az elmúlt évtizedekben. Élő a kapcsolatunk több európai szervezettel is. Az esetleges kilépésből pedig semmiféle kárunk nem származna. A tény, hogy bent vagyunk a REV-ben, lehetőséget kínált egy másféle hang megütésére, erről azonban rendre kiderült, hogy nem működik. Ezért jutottunk el oda, hogy újragondoljuk az egész történetet.